Mario Draghi, volt olasz kormányfő, az Európai Központi Bank korábbi vezetője néhány napja terjedelmes jelentést ismertetett az európai gazdaság jövőjéről „Az EU versenyképessége: jövőre nézve” címmel. A 400 oldalas dolgozat súlyos megállapításokat tesz az EU jelenére és jövőjére vonatkozóan, ahogy az EU őpéitikai vezetőről és azok tanácsadó testületéről is alaposan leszedte a keresztvizet a diplomácia sallangos nyelvezetében..
A szakértői jelentés készítői leírják a jelent, és az ő verziójukban az egyszerűen katasztrofálisnak tűnik. Ráadásul nem stabil ez az állapot, hanem egyre rosszabb és rosszabb lesz.
A probléma mértékének megértéséhez: az EU (valójában maga az EU) versenyképességének megőrzéséhez a következő években „legalább (!) további (!) 750-800 milliárd eurós beruházásra van szükség”, ami 2023-ban az EU GDP-jének 4,4–4,7 százaléka. Összehasonlításképpen: A híres Marshall-terv szerinti beruházások 1948 és 1951 között a GDP egy-két százalékát tették ki.
Hogyan került tehát az EU ebbe a helyzetbe? Sok minden elhangzott már: a globális kereskedelem lassulása, a Kína és az EU legközelebbi szövetségese, az USA versenye. A legfontosabbat – mindennek az eredőjét: Ursula Leyen „nagyszerű” és sokszor meg éljenzett gázpiaci liberalizációját – azonban csak futólag említették de a jelentés ha felszínesen is de nevesíti:
„Elveszítettük az olcsó energia fő szállítóját, Oroszországot.”
Hogyan jöhetett ez létre? Ez nem spontán folyamat volt. Valakik nyilvánvalóan annyira szerettek volna NATO-hajókat látni Szevasztopolban és rakétákat Harkovban, hogy elhitették magukkal azt is, hogy Moszkva mindent „lenyel”. Mivel gazdasági logika nem diktálta hogy az EU megszakitsa az olcsó energia és nyersanyag forrásával a kereskedelmi kapcsolatot, és kalóz háborút indítson ellene, az Ursula Leyen által tett gazdasági háborús lépések Oroszország ellen, vezetői antitalentumról, illetve hivatali – vagy emberi – erős alávetettségről is tanúskodnak.
Ám a logikátlanság és a ruszofób elit vágyálmai, az Oroszországról, és a Nyugat gazdasági és politikai pozícióról szóló téveszmés narratívák egyaránt hozzájárultak ahhoz, hogy senki ne állítsa meg a folyamatot ami az EU-t végül idáig vezette. Draghi is kifejti hogy:
„Európa nem lehet versenyképes, ha négyszer annyit fizet az energiáért, mint versenytársai, és ha a villamos energia ára kétszer-háromszoros, a földgáz ára pedig négyszer-ötször olyan magas, mint az Egyesült Államokban.”
Ez a súlyos, személyi felelősséget is feltételező megállapítás nem kérdés hogy igaz. A kérdés az: ezt miért nem számolta ki az EU felelős testülete előre, amikor az USA parancsára bevonták magukat az ukrajnai konfliktusba, és önként lemondtak az olcsó forrásokról? Miért nem kérdeztek meg erről másodéves középiskolásokat, akik bizonyosan megmondták volna, hogy brutális őrültséget tesz az EU – akár öngyilkosságot is elkövethet a gazdaság és ember ellenes lépéseivel.
Draghi azonban nem maradt a realitások talaján, mert a jelentés végül nem tartalmaz ésszerű következtetéseket. Ellenkezőleg: szerinte növelni kell a katonai kiadásokat, és – a még nagyobb kiadási teher, és a megvalósítás pénzügyi és fizika korlátai ellenére – a „zöld átmenetbe” fektetni.
„Valódi külkereskedelmi politikára van szükség az erőforrások biztosítására, azaz együttműködni harmadik országokkal, ahol vannak természeti erőforrások.”
A gond ezzel a bölcsességgel csak az, hogy szinte minden fontos erőforrás ami az EU nagyívű átalakítási terveihez illetve a gazdaság puszta működtetéséhez nélkülözhetetlen, – a szükséges kereskedelmi nagyságrendben Oroszországban illetve Kínában található.
Általánosságban elmondható, hogy a jelentés gazdasági és bürokratikus megoldásokat javasol a politikusok által felvetett probléma halmaz megoldására. De ezek a „gyógymódok” nem működnek az okok kezelése nélkül. Az energia és nyersanyag hiány, a drága beszerzési források prioritásba helyezése, a vezetői szakmai alkalmatlanság, a gazdasági realitások alárendelése az nyugati, axiomatikus tévedéseken alapuló ideológiának – mind mind az EU hajójábak menthetetlen elsüllyedéséhez vezet.
A politikusok illedelmesen meghallgatták Draghi dörgedelmeit, majd nevetgélve elmentek a soron következő koktel partyra. Ma már senki nem emlékszik miről beszélt Draghi – a 400 oldalas jelentését meg szinte senki nem fogja elolvasni. Vagyis nem történik semmi – de szerencsére, a jelentés elkészítéséért járó díj átutalását Leyen engedélyezte.
