Néhány szó a devizahitelesek exodusáról.

Napjainkban 900 ezer ingatlan végrehajtási ügy van folyamatban Magyarországon, az illegitim hatalom végrehajtói ezrével teszik utcára az embereket, a családokat, – gyerekeseket is! – mert azok nem tudták fizetni a devizahitelüket. Az eredeti hitel szerződési általános formula szerint, a végrehajtást kérőnek nem kötelessége elhelyezni az elbukott adósokat, és a rendszerint uzsorás (un. „Faktoring”) cégek kezébe került tartozások követelői kivétel nélkül élnek is ezzel a kitétellel. Tavasz óta ezrek kerültek utcára csak emiatt a végrehajtási kampány miatt, és már ismerünk családokat, akik a gyerekeikkel sátorban élnek, csak hogy a család egyben maradhasson. Mert a gyerekeket az állam „gondozásba veszi”, és intézetbe viszi, ha a szüleivel kilakoltatják őket.
Csak hogy ebben a szép új világban a hajléktalanság a kilakoltatás után is köztörvényes bűntett lett. De kié is valójában?

Talán nem volna baj emlékezni a nemzeti szégyenünk első országlása alatt, 2010-ben a nagy nyilvánosság előtt tett kijelentésére, az EU Szociális Chartájával kapcsolatban:„Az Európai Szociális Chartát nem írjuk alá, mert nem tudjuk mi az a szegénység, és a lakhatásukat a magyarok nem állami lakásépítési programmal, hanem másképp oldják meg”
– Orbán Viktor,  politikus, kormányfő 2000

Azon nem érdemes vitatkozni, hogy a magyarok ebben az évben tudták-e mi a szegénység, az viszont bizonyos, hogy az ügyben érintett magyarok döntő többségének – ha csak nem szerencsés csillagzat alatt születtek, és nem volt családi vagyon a hátuk mögött – halvány fogalma sem volt arról, hogy miként „másképp” oldhatná meg az élete legalapvetőbb problémáját,  ha csak nem egy lakáskiutalással, amit az államtól (önkormányzattól) kaphatna.

Az OTP és néhány más bank folyósított ugyan is lakásvásárlási hiteleket az állampolgároknak, de az akkori kritikák szerint főképp olyanoknak, akiknek nem is volt hitelre szüksége: jelentős megtakarításokkal, biztos állással, és – magyar viszonyok között – mesébe illő fizetéssel rendelkeztek, a hitel fedezetül felajánlott családi ingatlanok értéke pedig többszörösen meghaladták a kért hitel összegét.

Több millió lakástalannak azonban ilyen hitelre esélye sem volt, mivel a jövedelmek akkor már kezdtek a mélyebb régiók felé távolodni a reálistól, és a szüleik is bérlakásban laktak – esetleg a 10 évvel azelőtt az önkormányzattól hitelre megvásárolt lepukkant társasházi lakásuk nem képezhette „teher mentes fedezet” tárgyát egy szerződésben.
A helyzetet még súlyosabbá tette, hogy 1990-ben gyakorlatilag lerombolták az állami lakásépítési rendszert, és szociális bérlakások már nem épültek ezrével, tízezrével – mint azelőtt. Csupán csak azért, mert a liberális narratíva szerint az államnak nem feladata az állampolgárairól való gondoskodás, sőt ennek hangoztatása „szociális demagógia”. A kormányfő pedig a fentebbi kinyilvánításával bizonyította hogy ő virtigli liberális, és nem demagóg..nem is akar szociális lakásokat építeni.

Beszédes tény még ehhez, hogy a magyar szociális lakásállomány ekkor már alig 3% volt, az európai államok szociális lakásállomány átlaga meg 40% (még ma is, és növekszik!!) .

A kormányzati válasz hamarosan meg is érkezett: azoknak, akik „nem értették az idők szavát”. A parlament az ominózus nyilatkozathoz képest alig fél év múlva  – az I. orbán kormány idején! –  gyakorlatilag eltörölte a devizaalapú hitelek nyújtásának tilalmát a  2001. évi XCIII. Törvény a devizakorlátozások megszüntetéséről, és egyes kapcsolódó törvények módosításáról – című jogszabállyal.
És ezzel máris elszabadult a hitelezési kampány. 2002 márciusra már minden 5. lakáshitel deviza alapú volt, 2008-ra pedig 10-ből csak 3 nem volt az. A részletekről az MKB hajdani, és a Bankszövetség mai vezérei igen átfogóan tudnának beszámolni.De honnan  is volt ennyi devizája a magyar bankoknak? Nem volt. Tizede sem. Viszont voltak nemzetközi kapcsolataik, amik készségesen adtak Hitel ügynöki, Hitel közvetítői szerződést a magyar bankoknak olyan feltételekkel, amiket azok az ügyfeleiknek gyakorlatilag mindenféle jogi, erkölcsi gátak, tehát kockázat nélkül hárítottak át a hitelekkel együtt. A lényeg az volt, hogy az adós tudtán kívül olyan szerződést írt alá, amiben magyar bankkal szerződött ugyan, de a valódi hitelező az anonym (legalábbis rendszerint az) külföldi bank volt, és a hitelszerződésben csak egyetlen fix és megváltozhatatlan, jól körülírt kikötés létezett: minden eseménykockázatot az adósnak kell viselni.

A történet legfelháborítóbb része az, hogy a devizahiteles szerződések általános jogi alapja a zálogszerződés általánosan, a római jogból ismert kerete volt, amiben ha valaki egy 100 Ft (vagy USD) értékű dolgot ad zálogba ugyan annyi pénzért, az ha az adósságot visszafizette a dolgot visszakapja, ám ha az adós valamiért nem tud visszafizetni, a dolog a hitelező tulajdonába kerül. Az ügylet ezzel le is zárult egyik félnek sincs,  – lehet – további követelése a másik féllel szemben.

A bankok azonban a bukott adósoktól nem csupán a fedezetül adott ingatlanukat/lakásukat veszik el – illetve kapják meg a zálogjog tulajdonba váltásával, – hanem azt követően az adósok, az eredeti hitel, és az annak fedezetül ajánlott ingatlan értékének többszörösével tartoznak még a bankoknak. Szerintük!

Mivel tudjuk, hogy a bank eredetileg csak hitelközvetítő volt, a bukott hitelt pedig a valódi hitelező már réges rég leírta, és az ügyet lezárta, akkor megalapozott a gyanú, hogy a mindenféle pótlólagos, a tartozást duplázó, hatványokra emelő pénzügyi „toldozgatásnak” „magyar gyökerei” és haszonélvezői vannak. Vagyis: jogalap nélkül gazdagodnak, jogtalanul követelőznek.
Ha ez nem így volna, akkor vajon mi volna az oka annak, hogy más országokban a devizahiteles bankárokat börtönbe csukták, az adósokat meg hagyták a fenti szabály értelmében „elsétálni”? Mert ha jogos lett volna a követelésük a bankoknak az utcára lökött adósokkal szemben, akkor bizonyos, hogy nem kellett volna börtönbe vonulnia a vezetőiknek a világ egyetlen államában sem!. Tudni illik a jog Rómából származik, és elveiben a kereszténység talaján fejlődött világban mindenhol egységes!

Hogy az állam miért nem tesz semmit? Miért hagyja hogy magyar állampolgárok kerüljenek utcára alapvetően kétséges törvényeségű pénzkövetelések miatt?  Roppant egyszerű oka van. A végrehajtásokból befolyó milliárdok jó esetben adózás alá kerülnek, – ha nem mindjárt offshoreokba mentik azokat  az uzsorások –  és szépen mutatnak a GDP statisztikában, aminek mutatószáma – a kormány bámulatos szakértelmét bizonyítandó – évről évre emelkedik, noha számottevő gazdasága nincs az országnak. Ez bizony a történelmünkben az egyik legcsúnyább példája annak, hogy egy szűk hatalmi elit érdekében hogyan rabolnak ki egy társadalmat, hogyan tesznek ki súlyos életveszélynek tíz és százezreket. (mert a hajléktalanság bizony, az!)
Láthatóan nem zavarja a kormányt az sem, hogy ezzel a nyilvánvalóan szándékos tétlenséggel tulajdonképpen uzsorások bűntársa lesz, és a társadalom jelentős tömegeinek létbiztonságát veszélyezteti.Már csak az a kérdés, hogy az illegitim hatalom iránt felettébb rajongó, önmagát „elitnek” vagy  „jobboldalinak” képzelő társadalmi szegmens, fel van-e készülve az ő életüket is igen súlyos nehézségek elé állító tömeges hajléktalanság jelenségeire…..   Mert az nekik is baromira „fájni fog”!