Bacsó Béla újságíró 1919-ben csatlakozott a Népszavához
Írásaiban a proletárokkal, a paraszti földéhséggel és a migrációval foglalkozott, „leleplezte” az I. világháború szerinte igazi célját és vesztére a – Héjjas Iván, Prónay Pál és Ostenburg-Moravek Gyula neve által fémjelzett – fehérterror ellen is írt. Emiatt szerkesztőtársával, Somogyi Bélával az Ostenburg-különítmény elhurcolta és 1920. február 17-én valahol a Megyeri Csárda és a Fővárosi Vízművek között agyonlőtték, majd holttestüket Dunakeszi határában a Dunába vetették.
Néhány évvel később, 1925. május 31-én Az Újság c napilap első oldalán jelent meg Beniczky Ödön belügyminiszter vallomása.
Beniczky a Népszava felelős szerkesztőjét, Somogyi Bélát meggyilkoló különítményesek gaztettéről tett vallomása egyebek között azt is nyilvánvalóvá tette, hogy Horthy Miklós kormányzó volt a fő felbujtó. A bíróság a leleplezést közlő szerkesztőt, Kóbor Tamást, pénzbüntetésre, Beniczky Ödönt -a kormányzó megsértésért – két évi fegyházra ítélte, Az Újságot pedig az akkori szokások szerint egyszerűen betiltották.
Diktatúrában soha nem volt túl biztonságos az újságírói hivatást szakszerűen gyakorolni, de Bacsó Béla, és Somogyi Béla mártírhalála a magyar társadalom számára is megmutatta, hogy a diktatúra valóban hajlandó bármeddig elmenni, ha leleplezik a bűneit. Főleg ha a bűnösök magyarok, keresztények, és (szélső)jobboldali úriemberek..
Egyben örök példát is állítottak a ma is fennálló Népszava munkatársai elé kitartásból, és a megalkuvástól mentes igazmondási kötelezettségből, ha a bármikori diktatúra kritikájáról, a lakosság hiteles tájékoztatásáról van szó.
Emléküket kegyelettel őrizzük.
Emléküket kegyelettel őrizzük.
( AZ ÚJSÁG ami Gajári Ödön felelős szerkesztő irányítása alatt, Tisza István gróf konzervatív liberális irányának orgánumaként indult 1903-ban.
Az Ujság vezető publicistái Kozma Andor, Ágai Béla, Kenedi Géza és Kóbor Tamás voltak. Kritikát és tárcát egyebek mellett Keszler József és Elek Artúr írt benne.
Mindenféle radikalizmus ellenében lépett fel, a „nemzeti forradalmias hangoktól,” a baloldali hatalomtól, és a „szocializmus üszkétől” rettegő liberális polgárság pedig lelkes támogatóként vette körül.
Indulásának évében 15.000 példányban jelent meg, 1913-ban pedig már 65.000-re növelte példányszámát, a legnépszerűbb politikai napilapok egyike volt.
Híres munkatársai voltak az 1903-1909 közötti években Mikszáth Kálmán és Móricz Zsigmond is, akik nem csak a politikusokat, de magát a politikát is mélyen elítélték írásaikban, és – mint jó alattvalók – a politikai tevékenységektől való következetes távolmaradásra szólítottak fel.)
