Jó kis táblázat ez, de van benne egy legalapvetőbben hamis kijelentés: „A munkaadó összes havi költsége”. Ez azért közszájon forgó hazugság, mert nem sokan tudják, hogy nem a munkaadó költsége a bér, és a rárakódó terhek (egy összegben: „bértömeg”) hanem a fogyasztóké, akik ebben a példában 186 óra emberi munkaerővel előállított terméket vagy szolgáltatást vásárolnak meg, és fogyasztanak el.
Hogy miért olvashatod mégis mindenütt – még a szakszervezeti lapokban is – hogy ez a „munkaadók költsége”? Egyszerű okból. De hogy pontosan megértsd, lépjünk vissza a modern kapitalizmusba,- ehelyett a 200 éve elbukott ostoba és meghaladott alaszkai aranyásósból, ami már 30 éve rombolja a hazánkat és társadalmunkat
Nos, a II. világháború végéig Magyarországon is a Munkáskamara állapította meg a béreket, csak úgy mint ma Ausztriában.vagy Németországban és más fejlett kapitalista államban szokás.
A béreket szakmánként és ágazatonként határozták meg, ami az egész ország területén érvényes volt minden vállalkozás bérfizetésére. A bérek ágazatonkénti és szakmánkénti differenciáltságát úgy kell érteni, hogy pl. egy lakatos vagy egy segédmunkás 10-20%-al is többet keresett pl a bányaiparban mint az építőiparban. Vagyis egalitásról szó sem volt, de a rendszer a kamara által elvégzett háttérszámítások miatt megbízhatóan működött. A bér nem csak a munkavállaló betevő falatját, de a családfenntartással, lakhatással, utódneveléssel stb. kapcsolatos költségeit is tartalmazta, ezért a bér vásárlóértéken számítva lényegesen magasabb volt a mai megszokottnál.
A II világháború után a kisgazda kormány nem járult hozzá, hogy a Munkáskamara újra induljon, mert egyrészt a gazdasági szakemberei nem értettek se az iparhoz se a komplett gazdasági rendszerhez, a parasztság ráadásul nem is volt tagja a Munkáskamarának (se szakszervezeteknek) így azt szó szerint „rendszeridegennek” tartották. Már az ő kormányzásuk alatt is felvetődött az a gondolat, hogy majd a jóságos és bölcs állam mondja meg, hogy kinek mennyiért kell majd dolgoznia az új rendben. A két évvel később hatalomra jutó kommunista párt is támogatta ezt a törekvést, mert felfogásuk szerint a nép kormányának nem csak joga, hanem kötelessége is a béreket meghatározni.
A kommunista párt hatalomra kerülése után a szakszervezetek végső ellehetetlenítése is elkezdődött, mert a kormány felfogása szerint a ténykedésük értelmét veszítette a mindenkiről gondoskodó kormány jóvoltából. Kossa István – a kormányzat szakpolitikusa, – és a szakszervezeteket tulajdonképpen megalkotó szociáldemokrata párt elnöke Böhm Vilmos között ezen óriási vita robbant ki, amit a szakszervezetek ellehetetlenítésének történetében a „Kossa- Böhm vita” néven ismerünk. Böhm határozottan tiltakozott az ellen, hogy a szakszervezeteket a kormány és a vállalatok termelési céljainak rendeljék alá, mivel az attól fogva nem a dolgozók, hanem a hatalom és a gazdaság érdekeit szolgálja. A tiltakozásában külön kiemelte, hogy az így komprádorrá tett szakszervezet élére ha egy jobboldali reakciós személyt ültetnek, a szakszervezet elveszti az eredeti irányultságát.
A tiltakozása azonban nem talált meghallgatásra, a szakszervezet a kormány és a termelés céljainak szolgájává vált, és ezt a modellt hordozza magában ma is. Böhm próféciája is bevált, hiszen azok a szakszervezetek amik jobboldali vezetés alá kerültek, azok kifejezetten az 1990 óta regnált liberális kormányok politikai céljainak bábjaként tevékenykednek (Lásd: pl. Munkástanácsok – aminek semmi köze az 1956-os Munkástanácsokhoz, de minden kormány által tett javaslatot feltétel nélkül támogat.)
Ma a szakszervezetek bizonyos fokú baloldali aktivitásba kezdtek, de túlontúl a gazdaság tulajdonosi körével és a kormánnyal való megalkuvásra törekszenek, ami alig koptat valamit a szakszervezetek komprádor jellegéből. Annak ellenére, hogy a vezetők jól tudják, hogy a magyar munkabéreket a munkavállalók – a tagjaik – termelik meg, és az általuk előállított termékekbe és szolgáltatásokba azt a gyártulajdonosok úgy kalkulálják azt be, mintha német munkásokat fizetnének Németországban a termékek szolgáltatások előállításáért, de a magyar munkavállalók bére meg sem közelíti a német munkavállalókét, a szakszervezetek évről évre elfogadják a munkaadók néhány Euros „béremelési javaslatát” – noha legalább néhány száz Euro azonnali emelés volna a minimális és igazságos alku elfogadható alapja.
Ezt az elvtelen és durva kizsákmányolásra feljogosító alkut a szakszervezetek ma is azzal indokolják, hogy a cégek „nem tudják kigazdálkodni” a béreket, mintha azok függetlenek volnának a termeléstől, amiben azok valójában a kész munkadarab vagy szolgáltatás megszületésekor keletkeznek, és elvben azonnal esedékesek volnának, nem csak a hónap végén, miután a vállalkozás sokszor magasabb áron értékesítette azokat!! Vagyis ez a kormány, és a vállalkozások által komponált, alapvetően tudománytalan hazugság az, aminek elfogadása és hangoztatása tartja olyan alacsonyan a béreket mint amilyenek.
Összegezve, a fenti képen látható példa – mint a gazdasági elit hazudozásának egyik eszköze – nem kell hogy bárkiben is lelkiismeret furdalást keltsen a nevetséges bére miatt,(bármekkora összeg is szerepeljen ott!) mert azt a vállalkozó sokszoros áron adja el a piacon. Ha nem, akkor piacképtelen a termék vagy a szolgáltatás, vagy a vállalkozó egy pénzes amatőr, akinek nem volna szabad vállalkozni, mert kártékony!
A munkaerő ráadásul személyes magántulajdon, annak árát nem a kormány, hanem a tulajdonosa – a munkavállaló – szabja meg minden civilizált országban. Ha az valódi „ár alatt” kerül ellentételezésre, akkor egyszerűen meglopják a tulajdonosát. Kimondhatjuk: ez a lopás Magyarországon már 30 éve szervezett körülmények között zajlik, nagyipari méretekben! Mert hagyod!
