1958. április 17.-én a Fővárosi Bíróság a fegyveres szervezkedésben való részvétel, továbbá az államrend megdöntésére irányuló szervezkedés miatt Angyal István lakatos, építésvezető foglalkozású, büntetlen előéletű vádlottat első fokon halálra ítélte.
„Hol sírjaink domborulnak,
Unokáink leborulnak,
És áldó imádság mellett
Mondják ki szent neveinket”
(Petőfi Sándor)
Angyal István 1928. október 14. -én született a Békés megyei Magyarbánhegyesen. Szülei a zsidó kisebbséghez tartozó kisiparosok és kiskereskedők voltak, ezért származása miatt a 4. polgári elvégzése után nem folytathatta a tanulmányait. 1944-ben (16 éves korában) a Horthy rezsim az auschwitzi megsemmisítő táborba deportálta anyjával és nővérével, utóbbit szökési kísérletért a szeme láttára akasztották fel.
Rövidesen édesanyja is a tábor áldozatává vált.
Angyal Istvánnak sikerült túlélnie a lágert, 1945-ben a néhány túlélővel hazatért. Megszerezte az érettségit, majd 1947-ben felvételt nyert a BE bölcsészkarára. 1949-ben azonban egy egyetemi vitában felszólalt Lukács György filozófus védelmében – ezért kirúgták az egyetemről. (a vita Lukács demokrácia felfogásáról szólt, amiért a filozófust jobboldali konzervatívnak is volt szokás bélyegezni)
Angyal ekkor lakatosnak állt. Az építőiparban helyezkedett el, 1953-tól építésvezetőként dolgozott a KÉV-nél.
Az egyetemről való eltávolítása ellenére sem szakította meg a kapcsolatot a fiatal értelmiséggel. Aktívan részt vett az irodalmi előadóesteken épp úgy , mint a Petőfi kör politikai beszélgetésein. Jó barátságot ápolt többek között Gáll Lászlóval, Fejes Endrével, Eörsi Istvánnal, és számos munkás fiatallal is. Ez a sokrétű kapcsolatrendszer nagyban segítette abban, hogy letisztult, baloldali demokrata világnézetűvé váljon, ami miatt később mind a jobboldali, mind a kommunista történészek „ellentmondásos személyiség”-ként aposztrofálták.
Angyal gyűlölte a diktatúrát annak minden jellemzőjével egyetemben, és mélyen hitt egy eljövendő baloldali demokráciában, ami köszönő viszonyban sem áll a Rákosi diktatúrával, vagy a Sztalinizmussal. Ezt a demokráciát a nép, a munkások – a társadalmi többség – hatalmán alapuló idilisztikus államrendszernek képzelte, ami egyesek szerint nem többpártrendszert feltételez.
A DISZ 1956 október 22.- i határozatain alapuló követelések, az ominózus „10 pont” épp ezt a forradalmi gondolatot tükrözték azzal, hogy a szabad választást és jelöltállítást követelték, és a hatalmi önkénnyel markánsan szembe helyezkedtek. (Vagyis nem a pártállam vezetői és szervei, hanem a nép állított volna a saját soraiból képviselőt, ha a határozatról, és a követelésről egyáltalán hajlandó lett volna tárgyalni a kormány.)
Nem csoda, hogy október 23-án Esztergomból, a munkahelyéről sietve utazott a fővárosba, hogy a Bem szobornál demokráciát követelő demonstráción részt vegyen a barátaival, és személyes jelenlétével is a gondolat mellé álljon. A tömeggel a parlamenthez vonult, itt érte el a hír, hogy a rádiónál rálőttek a petíció beolvasását követelő tömegre. Társaival nyomban odasietett, és a közben kibontakozott fegyveres harcban az ostromlók sebesültjeinek elszállításában, és lőszerszállításban segédkezett, de fegyvert még nem fogott. Nem hitte, hogy a hatalom odáig merészkedik, hogy miközben harsányan népinek hirdeti magát, fegyveresen is rátámad a saját népre. Ezt csak jobboldali, polgári liberális kormányok szokásának tartotta.
A szocialista forradalom elkövetkező napjaiban a Péterfy Sándor utcai kórház alagsorában röpiratokat szerkesztett, és terjesztette azokat, majd sebesültek szállításában és a rászoruló családok élelmiszerrel való ellátásában segédkezett. Eközben került kapcsolatba a Tűzoltó utcai felkelőkkel.
Október 25.-én vezéralakja volt az un „véres zászlós” tüntetésnek. Barátjával Csongovai Per Olaf filmrendezővel elérték, hogy a tömeg a semleges Jugoszláv, és ne az USA nagykövetség előtt tüntessen. A demonstráció nem volt – nem lehetett – jelentős befolyással a forradalmi eseményekre, talán ennek felismerése késztette arra, hogy ő maga is fegyvert fogjon. Csatlakozott a Tűzoltó utcai (Ferencváros) felkelőkhöz, akik rövid idő alatt a parancsnokuknak fogadták el.
 |
| A csoport tagjaira ma is emlékszik a kerület |
A parancsnoksága alatt álló felkelők semmilyen támadó harcban nem vettek részt, fegyveres összeütközéseik kizárólag védekező jellegűek voltak. Az elért társadalmi vívmányok megvédése mellett szálltak síkra. Angyal tucatnál is több ÁVO-st vett védőőrizetbe- részint hogy a lincseléstől megvédje őket, részint azért, mert mint demokrata abban is mélyen hitt, hogy bíróság előtt kell mindenkinek felelnie a tetteiért. Ha egyáltalán van miért. A Tűzoltóutca környéken lakó kommunisták háza elé mindeközben fegyveres őröket állított, hogy a jobboldali fegyveresek „számon kérő” (terror) akcióit megakadályozza.
Október 29-én délelőtt a parlamentben küldöttként tárgyalt Nagy Imrével és Janza Károly akkori honvédelmi miniszterrel a fegyverletételről. Angyal nem kívánta letenni a fegyvert addig, amíg a munkáshatalmat veszélyeztető, több helyen fosztogató, a lakosságot zaklató fegyvereseket le nem szerelték, és a szovjet alakulatok ki nem vonultak az országból. Az volt az álláspontja, hogy a szovjetek ha maradnak, akkor a megdöntött sztalinista diktatúrát fogják helyreállítani.
Ezt követően Kopácsi Sándor budapesti rendőrfőkapitánnyal tárgyalt egy a rend helyreállítására alkalmas karhatalmi szervezet létrehozásáról, aminek a Tűzoltó utcai csoport is tagja, – egyik alegysége – lett volna. A tárgyalások tükrében úgy látszott, hogy a győztes forradalom ügye továbbra is jól haladt.
Másnap, október 30.-án lesújtotta a Corvin köziek – Mész János és bandája – által bestiális kegyetlenséggel elkövetett Köztársaság téri mészárlás híre, hiszen abból nyilvánvalóvá vált, hogy a Corvin köz vezérei – Pongrátz és társai – nem a konszolidációt akarják, hanem a normalizálódó viszonyokra, és a hatalomra törnek, s ezzel jó ürügyet szolgáltatnak a szovjeteknek a beavatkozásra.
Ezért nem csak hogy nem vetette alá magát Pongrátz aznap kiadott „Fővezérségi Nyilatkozat”- ának, vagyis nem ismerte el Pongrátzot a forradalom vezetőjének, de ennek hatására nyomban felajánlotta Kádár Jánosnak és Münich Ferencnek, hogy a hasonló gaztettek megelőzése érdekében fegyveres őrséget adnak az Akadémia utcai MDP pártház védelmére. De Kádár erre nem tartott igényt, sőt akkori ígéretével ellentétben nem a magyar baloldali forradalmárok, hanem a szovjet hadsereg fegyveres erejére támaszkodva látott neki a rendcsinálásnak, a jobboldali fegyveres hordák, és más, köztörvényes bűnözőkből verbuválódott fegyveres rablóbandák felszámolásának.
Kádárék mozgolódása és a Corvin köziek által elkövetett mészárlás világossá tette, hogy a forradalom győzelme csupán két napig tartott, mert arra az elszabadult jobboldaliak durván rátámadtak. Ez kiváló alkalmat adott a bukott rend képviselőinek a diktatúra helyreállítására, ami Angyalra és csoportjára is a halálos ítéletet jelentette. Ekkor nagyon sok baloldali fegyveres egyszerűen hazament, vagy visszament dolgozni a gyárba, ahol a harcok előtt dolgozott. De Angyal és csoportja nem tette – nem tehette – le a fegyvert, mert a küszöbön álló újjá születő diktatúra is az ellensége volt.
Az ezt követően – a diktatúra helyreállítása érdekében – beavatkozó szovjet hadsereg ellen ádáz harcba kezdett a csoportjával.
Sokakat meglep ma is, hogy november 7.-én az általa ellenőrzött környéken minden házra kitűzette a nemzeti lobogó mellé a munkásosztály vörös zászlóját is, mintegy jelezve, hogy ők a szovjetek ellenében is a forradalmat, a nép, és a munkások hatalmát védelmezik.
Ez természetesen nem hatotta meg a szovjeteket, intenzív támadásokat hajtottak végre ellenük, amiben a Tűzoltó utcai forradalmi csoport november 8.-ra gyakorlatilag harcképtelenné vált, megsemmisült.
 |
| A képen jól látható a tankok nyoma. Angyalék puskával harcoltak ellenük! |
Angyal ezt követően néhány túlélővel a Péterfy Sándor utcai kórház alagsorában keresett menedéket, ahol folytatta a röpcédulák gyártását. Ismerősei hiába próbálták rávenni hogy hagyja el az országot, arra nem volt hajlandó, és hajthatatlan maradt. Végül november 16.-án, egy magyar karhatalmi osztag szállta meg a kórház alagsorát – vélhetően bejelentésre – és letartóztatta az ott lévő fiatalokat. Angyal, – aki ekkor az épület egy másik részén tartózkodott, – lerohant az alagsorba, és követelte hogy azonnal engedjék szabadon az elfogott bajtársait. Az osztagparancsnok azonban őt is lefogatta, és a budapesti gyűjtőfogházba vitette.
Angyal István másodfokú tárgyalására 1958. november 27.-én került sor. Soha sem fogjuk megtudni, hogy a bírók a futószalagon hozott halálos ítéletek peranyagai közt egyáltalán elolvasták-e Angyal István periratát, mert nem találtak enyhítő körülményt a valódi forradalmár tetteire. A forradalom nevében gyilkoló, rabló, és fosztogató vádlottakéhoz hasonló, rövid tárgyaláson hagyták helyben a Fővárosi Bíróság halálos ítéletét.
Angyal rezzenéstelen arccal fogadta az ítéletet, aminek kihirdetése után a bíró kérdésére, hogy kér-e kegyelmet, felemelt fejjel, határozott, és nyugodt hangon válaszolta: Nem!
A halálos ítéletet négy nap múlva 1958 december 1.-én a gyűjtőfogház udvarán végrehajtották, majd holttestét a hírhedt 301-es parcellába, jelöletlen sírba temették.
Halála előtt azonban a titkos rabpostával még egy utolsó üzenetet tudott küldeni Eörsi Istvánnak, aki szintén fogságban volt, a márianosztrai fegyházban.
Ebből tudjuk, hogy Angyal nem csupán nem kért kegyelmet, de hős sem akart lenni. Tetteit emberszeretetből, elhivatottságból hajtotta végre, és nem várt érte köszönetet senkitől, még az utókortól sem – amelyben biztosan győz a forradalom, hiszen csak akkor próbálhat meg belőle – belőlük – bárki is mártírt faragni.
A győzteseket meg egyszerűen nem tartotta méltónak arra, hogy megkegyelmezzenek neki, és ezáltal erkölcsi lényekké változhassanak. Halálában is harcolt – mint a forradalmárok általában.
A győzteseket meg egyszerűen nem tartotta méltónak arra, hogy megkegyelmezzenek neki, és ezáltal erkölcsi lényekké változhassanak. Halálában is harcolt – mint a forradalmárok általában.
„Pistám, még élek, bár az átlényegülés negyedik hónapjával együtt járó szellemi restség már feszélyez. Kénytelen-kelletlen túl sokat kell foglalkozni magammal, és ez undorító a gyakorlati ember számára. Szeretnék tenni, használni – ez nagyon hiányzik. Győző kérdi, mit üzenek? Lehetne semmit sem üzenni, és ez volna a legjobb. De még gyarló vagyok, túlságosan köt a szeretet a világhoz és hozzád is erősen, Pistám, üzentet.[SZJ] Úgy várják ma ezeket az utolsó üzeneteket, mint régen a halált jelentő kötéldarabkát a hóhértól. Azt szeretnék, ha nyilatkoznánk a világnak, pedig még csak az bánt, ha bántani lehet még minket valamivel, hogy esetleg mártírt vagy hőst kreál belőlünk a „hálás utókor” önmaga kínzására. Ha lesz ilyen, tiltakozz, tiltakozz! Mi nem akarjuk ezt, ne turkáljanak önmaguk szennyesében, múltjukban, akik netalán mi leszünk. Nagy rusztikus kő legyen a névtelen csőcselék emléke, amelyből lettünk, amellyel egyek voltunk és akikkel együtt térünk meg.”
 |
| Csak 30 éves volt. |
A múltban állandóan önmagát, a gyökereit kereső jobboldali politikai osztály mélyen elhallgatja Angyal István egykori létét is, hiszen a többnyire fegyveres bűnözőkből kreált „saját mártírjaik” biztonságot nyújtanak nekik: azoktól nincs a forradalmi napokból nekünk szóló üzenet!!
Angyal viszont világosan megfogalmazva üzen személyes áldozatával: Hűség a dolgozó néphez! Hűség a hazához! Hűség a demokráciához, az igazsághoz, és az igazságossághoz! Bármilyen áron!
Készült az 56-os Intézet publikus kutatási anyagai alapján.
