Nyitó előadás 1982 őszén Saarbrückenben egy elméleti konferencián, amelyet a nyugatnémet szociáldemokrata párt, Willy Brandt, Günther Grass és Oscar Lafontaine szervezett.

Van-e demokratikus szocializmus bárhol a világon? Ha nincs, honnan tudjuk, hogy mi az? A reálisan létező szocializmusok nem demokratikusak. A reálisan létező demokráciák szocialisták-e attól, hogy a tőkés piacgazdaságot szociálpolitikai redisztribúció korrigálja?

Szocialista, szociáldemokrata politikusok hajlamosak szocialistának nevezni egy országot, ahol a kormányhatalom az övék lett, többlistás választás vagy egylistás referendum révén. Országok lettek már szocialisták népi forradalmak, megszállások, államcsínyek, politikai földcsuszamlások vagy akár választások révén, az államosítások gyorsan lebonyolíthatók.

Mondhatjuk-e, hogy a szocializmus azonos a magát szocialistának nevező politikai osztály, illetőleg párt tartós uralmával, amely a nemzetállam ellenőrző hatalmát a magántulajdonosok kiküszöbölésével vagy korlátozásával a gazdaságban is kiterjeszti?

Ebben az esetben a szocializmus a politikai bürokrácia uralmát jelentené. Ebben az esetben szocializmuson politikai társadalmat értünk, amelyben a társadalmi tőke túlnyomó része fölött a nemzetállam vezető szervei rendelkeznek, kiterjesztve a magát szocialistának nyilvánító bürokrácia hatalmát a nemzetállami társadalom minden szférájára és tevékenységére. Ebben az esetben a politikai bürokráciának tartósítania kell az uralmát, s ki kell vonnia azt a társadalom ellenőrző hatalma alól. Mentesítenie kell magát a politikai hatalom demokratikus alternanciájának elvétől, meg kell szabadulnia tehát a pluralista demokrácia játékszabályaitól. Ha ezt nem teszi, akkor legitim kormányváltozások lényegesen csökkenthetik az állam túlhatalmát a társadalom fölött, az állami költségvetés részarányát a nemzeti jövedelemben, a magánvállalkozásnak ismét tágabb teret biztosítva.

Ebben az esetben, ha egy állam demokratikus, akkor csak korlátozott mértékben lehet szocialista, olyan mértékben, amennyire ezt a lakosság többsége igényli, és csak addig, ameddig igényeli. Ha viszont a szocializmus a független változó, ha egy állam tartósan és visszafordíthatatlanul szocialista, akkor csak igen korlátozott mértékig lehet demokratikus. Csak annyira, amennyire ezt a politikai bürokrácia megengedi, mert még nem tartja veszélyesnek.

*

Ebben a fogalmi körben maradva a szocializmus és a demokrácia egymással ellentétes elvek és rendszerek. Természetesen mindkettő a közjóra és az összesség érdekére hivatkozik. A demokrácia a polgárok politikai egyenlőségére. A szocializmus a polgárok gazdasági egyenlőségére. Ami kitűnően összefér azzal, hogy a demokráciákban a hatalom eloszlása is egyenlőtlen, nemcsak a jövedelmeké és a vagyonoké, a szocializmusokban pedig a jövedelmek és vagyonok eloszlása is egyenlőtlen, nemcsak a hatalomé.

Ebben az esetben a demokratikus szocializmus fogalma contradictio in adjecto, önmagában való ellentmondás; ami még nem teszi a fogalmat üressé és értelmetlenné, inkább csak tartalmának belső paradoxalitását, konfliktusos természetét jelzi. Elfogadható, hogy egy nemzetállami társadalomban különböző hatalmi elitek mérkőzzenek egymással, és korlátozzák egymás hatókörét egymással ellentétes érdekek és legitimációs elvek képviseletében.

*

Ez a fogalmi kör jogosult, nagyon is elterjedt, de intellektuálisan elég terméketlen. Az a szervi betegsége, hogy aránytalanul nagy jelentőséget tulajdonít a nemzetállamnak, több szocializmuson több nemzetállami intervenciót értve, s a fogalmat, amely eredetileg társadalmasított társadalmat jelölt, az államosított társadalom képzetével azonosítja.

Egydimenziós elv ez, amely hegeliánusan a társadalmiság lényegét az államiságban ismeri föl, és mind az infranacionális, mind pedig a transznacionális folyamatokat a nemzetállami szerveződésnek rendeli alá.

Mit jelent a szocializmus? Államosítást? Önigazgatást? Hogy mit értünk demokrácián, világosabb, mint az, hogy mit értünk szocializmuson. A szocializmus tizenkilencedik századi eszme, amelyben a társadalom ideálisan: nemzeti társadalom volt, vagyis az a lakosság – társadalommá szerveződve –, amely egy nemzetállam fennhatósága alatt lakik.

Ha az állam olyan kicsi, mint Albánia, akkor a szocializmus az albán nemzetállami társadalmat jelenti, ha olyan nagy, mint Oroszország, akkor az oroszok vagy az orosz állam területén élő népek szovjet-orosz nemzetállami társadalmát. Egy társadalom tehát nem attól egy, hogy tagjainak sokféle köze van egymáshoz, és kommunikációs egységet alkotnak, hanem attól, hogy egy állam területén élnek, akár kicsi ez az állam, akár nagy.

Hogy mi a kerete, határa egy társadalomnak, ez nem volt elsőrendű vizsgálati témája a tizenkilencedik század szociológusainak és ezen belül a szocialista szociológusoknak, köztük Marxnak sem. Hiszen a nemzeti határ, a nemzetállami keret magától értetődő edénye volt a társadalomnak. Épp elég tágas edény, hogy a sokféle etnikai, regionális, feudális partikularizmus, a sokféle kispiac olvasztótégelyét láthassák benne, amely a sok kicsiből valami közös nagyot alkot. S ami a legfontosabb: szellemi munkásoknak, értelmiségieknek a nemzetállami hivatal a kikötője.

*

A szocializmus értelmiségi eszme. Voltaképp egy tautológia. Társadalmi társadalmat jelöl. Ez a megkettőzés annyit jelent, hogy önmagáért való, önmagán tudatosan uralkodó, önalakító, tanuló társadalmat értettek rajta a szerzők, amely nemcsak úgy van, mint a természet, hanem csinálják is. Leginkább azok, akiket ez a társadalomcsinálás a leginkább érdekel.

Tudásukhoz hatalmat párosítva, a társadalom mérnökei kemény kézzel eszményi alakra próbálják mintázni a társadalmat, amely csak úgy, ösztönösen, a maga zavaros termelési, gazdasági és kulturális anarchiájával tűrhetetlen állapotban van, és egységesítésért kiált. A társadalom mérnökeinek milyen jobb státus juthatott volna eszükbe önmaguk számára, az igazságos, rendezett, összhangba hozott, egyesített és egyenlősített társadalom karbantartására, mint az állami hivatal? A nevelési egység kedvéért a törvényhozói, a végrehajtói és a bírói hatalomnak egyetlen karizmatikus kézben kell egyesülnie.

Az állami hivatal persze nemzetállami, amely a hazafiasságra is kellő módot ad. A szocializmus: nemzetállam-szocializmus. Más modell nem volt? Kinőttek belőle oldalhajtásként a nacionalista-szocialista mozgalmak, amelyeknek a harmadik világban számos változata van, s amelynek a német nemzetiszocializmus csak speciális, extrém pólusa volt. Megegyezett a többiekkel a nacionalista demagógiában, az agresszív militarizmusban, a népközösség elvének hangoztatásában, az egy nép–egy vezér elvében, a társadalom kulturális egységesítésében (gleichschaltolásában), a központilag irányított állami hadigazdálkodás bevezetésében, antiindividualista kollektivizmusában és antikozmopolita nacionalizmusában. A zsidóirtás nem volt múlhatatlanul szükséges szerkezeti tulajdonsága a nemzetiszocializmusnak.

*

Nem véletlen, hogy Európa kevésbé polgáriasodott és a nemzetközi vérkeringésbe kevésbé bekapcsolódott keleti felében a nemzetállami bürokrácia lett az uralkodó elit, s a nemzetállam-szocializmusok szovjet-orosz asszisztencia nélkül is fenn tudják tartani magukat többé vagy kevésbé diktatórikus formában, karizmatikus vezérkultusszal és sok nacionalizmussal.

A szovjet katonai jelenlét és befolyás integrálta a nemzetállamokat a blokkállamba, amelyen belül a társadalom egypártrendszerű államosítása a blokkállamhoz tartozás kritériuma és garanciája. Reális államszocializmus tehát van szovjet jelenléttel és anélkül is, de mindenütt a nemzetállam túlsúlyával a társadalom fölött.

Ez annyit jelent, hogy a nemzetállami politikai osztály a maga hatalmi monopóliumát megvédi mind az államon belüli részegységekkel szemben, maga alá rendelve minden társadalmi szervezetet és intézményt, és megvédi a veszedelmes külföldi hatásoktól is, a nemzetközi kommunikációtól, ami a személy-, a pénz- és az eszmeforgalom szigorú alávetését jelenti az államhatárokon belüli kormányszuverenitásnak.

Az állam védi a maga egyeduralmát mindennel szemben, ami tágabb vagy szűkebb körű nála. Tart a lakó- és munkahelyek önigazgató autonómiájától ugyanúgy, mint a nemzetközi szervezetek autonómiájától. Az egyeduralmát vitató – országon belüli – jelenségekkel szemben szigorúan univerzalista, és mindig az össztársadalmi, népgazdasági érdeket védelmezi, viszont az országhatáron kívüli jelenségekkel szemben szigorúan partikularista, és mindig a nemzetállami, esetleg a blokkállami érdeket védelmezi. Tehát az egyeduralkodó politikai bürokrácia antiszocialistának minősíti mind a többpártrendszert, mind az önigazgatást, ha az valóban független a pártállamtól, de (hogy a multinacionális tőkéről ne is szóljak) antiszocialistának minősíti a nemzetközi szervezeteket, így az értelmiség nemzetközi kommunikációs csatornáit is. Ahol a vámőrség feladata a könyvek és kéziratok vizsgálata a határon, ott a transznacionális valóság ellenséges vagy legalábbis gyanús.

*

Ez az államszocializmus gyengesége. Mind a nemzetállam-, mind a blokkállam-szocializmusé. Külső és belső eróziós folyamatoknak van alávetve, mert a valóság nemcsak nemzetállami, illetőleg blokkállami. A társadalmi valóság részben kisebb és részlegesebb, mint az állami valóság, részben nagyobb és átfogóbb annál. Az elzárkózó nemzetállam egyre anakronisztikusabb. Polgárai – hol mint egy ellenzéki baráti hálózat tagjai, illetőleg mint az alternatív magángazdaság szereplői, hol pedig mint a nemzetközi érintkezés szereplői – mindinkább igyekeznek kicsúszni a nemzetállam teljes körű fennhatósága alól.

A valóságos társadalomnak megszámlálhatatlanul sokféle formális és informális szerveződési szintje van, planetárisak és lokálisak, méghozzá a nemzeti szintet változatosan átmetsző szintek, amelyek a nemzetállami bürokrácia hatalmát fokozatosan elgyöngítik. Ha viszont erre nem képesek, ha a bürokrácia él, virul, és mindent maga alá gyűr, akkor a társadalom egyre improduktívabb a gazdaságban, és passzív ellenállása egyre több krízisjelenséget eredményez.

Kelet-Európában tudva vagy öntudatlanul a társadalmak mérkőznek az állammal, s minthogy az állam túlnőtt a funkcionálisan ésszerű, demokratikusan legitim hatáskörén, ezért a társadalmak megpróbálják az államot a helyére visszatuszkolni. Ebben az igyekezetben mögöttük van a demokratikus emancipáció mintegy kétszáz éves, mindig elakadt, de mindig újra nekilendülő hagyománya. Ebben az igyekezetben segítségükre van az a tény, hogy a világ nagyobb, mint a nemzetállam, sőt nagyobb a blokkállamnál is.

A belső polgárosodás és a nemzetközi folyamatok morzsolták szét a dél-európai jobboldali diktatúrákat is Spanyolországban, Portugáliában és Görögországban. Optimista forgatókönyvünk szerint Közép-Európában az egypártrendszerű autoriter államok engedmények sorozatára kényszerülnek az erősödő társadalmakkal szemben, míg ki nem alakul az alkotmányos demokráciák egyensúlyi helyzete az egyének sérthetetlen polgári jogaival, pluralista politikai szerkezettel és a kormányhatalom alternanciájával. A közép-európai értelmiség nagyobbik része hajlamos felismerni, hogy a pluralizmussal többet nyerne, mint amennyit veszítene. Vannak kevésbé optimista forgatókönyveink is, például a kommunizmusok szerves fasizálódása, a nacionalista etatizmus felújítása.

*

Amíg Európa ketté van osztva, és Kelet-Európa államainak a többsége fölött a Szovjetunió gyakorol (a katonai szövetség és a katonai egyensúly nevében) ellenőrző hatalmat – tehát Jalta rendjén belül –, addig demokratikus szocializmusról nem beszélhetünk.

A demokratikus szocializmusnak Jalta rendjén belül legföljebb szigetei vannak. Ezek a szigetek időbeliek, mint például a magyar, cseh és lengyel emancipációs föllendülések, majd a katonai letörés után behúzódnak a társadalom informális szervezetébe.

Demokratikus szigetek a demokratikus mozgalmak és azok a gondolkodó emberek, akik a szocializmust nem fölszámolni akarják, hanem demokratikus ellenőrzés alá vetni.

*

Mi maradna a szocializmusból, ha nemzetközi szerződés következtében a szovjet csapatok fokozatosan kivonulnának a kelet-európai országokból, ha a jószomszédi kapcsolatokon túl a kelet-európai társadalmak nem lennének kötelezve arra, hogy belső intézményeikkel is a szovjet intézményrendszert másolják?

Sok minden. Az elmúlt negyven év: mint történelmi múlt és adottság. A szociálpolitikai redisztribúció, tehát az állami szubvencióval működő közoktatásügyi, közegészségügyi, kulturális szervezet, amelynek intézményei reformálhatók, de egalitarizmusa és általánossága nem ütközik ellenzéki kritikába. Kétségtelenül maradna tehát a jóléti állam sokféle intézménye.

A termelővállalatok központosított irányítása és szubvencionálása odáig csökkenne, hogy a vállalatok túlnyomó többsége a gazdasági folyamatnak önálló aktora legyen. Az állami tulajdonban levő gazdasági egységekben többféle belső pluralizmus alakulna ki: például a tulajdonosi funkciót gyakorló önigazgatási szervezet, a technikai-gazdasági management és a munkavállalói érdeket képviselő szakszervezet háromszögének megosztott uralma. Hogyan lehet a társadalmi tulajdont nemzetgazdasági szinten személyes rendelkezésűvé tenni? A kísérletezés nem lenne a nemzetállami politikai bürokrácia monopóliuma. Elvileg a társadalom minden tagja, csoportja és autonóm szervezete törvényes helyet kaphatna az önkormányzó társadalom kísérletében. A szocializmus már nem az állami mindenhatóságot jelentené, hanem közelebb kerülne eredeti utópikus jelentéséhez, az önmagára alkotóan reflektáló, önmagát korrigáló társadalom képzetéhez, amelynek abszolút sarkköve az egyének mindazon demokratikus szabadságjoga, amelyeket a nyugat-európai történelmi hagyomány konszenzusos értékként kialakított.

Tudnánk, hogy a gazdasági és a politikai demokrácia nemcsak föltételezi egymást, de konfliktusos viszonyban is áll egymással. Tudnánk, hogy különböző szabadságaink és jogaink nem maguktól, automatikusan illeszkednek egymást erősítő együttesbe. Az irányítás magasabb szintre emelkedne azáltal, hogy a piaci és a demokratikus játéktér mechanizmusai mentesítenék az igazgatást a közvetlen tartalmi beleszólás kezdetleges, mindent jobban tudó dilettantizmusától.

Közép- és Kelet-Európa lenne az első térség, ahol a demokratikus szocializmus mozgalmas kísérlet lenne. Újdonság a civil társadalmi önvédelemnek az az érlelődő kultúrája, amely a közszabadság védelmében képes egyéni kockázatot is vállalni. Ez az új kultúra nemcsak az államhatárokon belül, de az államok között is demokratikus, alkotmányos viszonyokat igényel, hogy az európaiak egy civil Európa polgárai lehessenek.

Ha a szocialisták elszakadnának attól a kényszerképzettől, hogy a szocializmusnak a nemzetállam az egyetlen megbízható médiuma, akkor térségünkön sokdimenziós, plurális, komplex társadalmak bontakoznának ki, amelyeknek az európai kultúrhagyomány értelmében a legtiszteletreméltóbb és sérthetetlen jogú alanyuk a civil polgár lenne. Ismétlem, legalább annyira Európa polgára, mint egy nemzetállamé. Ebből következően a szocializmus nem lenne sem fekete, sem barna, sem vörös, sem zöld, hanem tarka lenne. Ez olyan mentalitást föltételez, amely inkább az alkotó értelmiségé, mint a hivatalnok értelmiségé. Az igazságos, a jónak elképzelt, az utópikus társadalom eszméje a második ezredfordulón individualista és nem kollektivista, komplex és nem monolitikus, decentralizált és nem centralizált, heterogén és nem homogén, művészi és nem katonai. A tanuló társadalom számára az utópia nem lenne csúf szó; annyit jelentene, hogy nem törődünk bele tompán abba, ami van, de nem is akarjuk karddal elvágni a gordiuszi csomót.