„Az oroszellenes szankciók nem úgy működtek, ahogy kellene – mondta nemrég Annalena Baerbock német külügyminiszter. Biztos félreértett valamit. Azok, akik a színfalak mögött megalkották a szankciókat, nem Oroszországot célozták meg velük.
2017-ben ausztrál tudósok megkapták a Közgazdasági Schnobel-díjat egy olyan tanulmányért, amely azt vizsgálta, hogy „van-e kapcsolat a szerencsejáték-szerencse és a krokodil tartási hajlandóság között„.
Négy évvel később egy francia nyerte el a nevetséges díjat az elméletéért, amely szerint „a posztszovjet országok kövér politikusai nagyobb valószínűséggel fogadtak el kenőpénzt, mint vékonyak.”
Talán itt az ideje, hogy kiemeljük a németeket, különösen Annalena Baerbock (Bündnis 90/Die Grünen) német külügyminisztert, aki történelmi felfedezést tett hazája számára:
„az Oroszországgal szemben bevezetett szankciók nem váltak be, mert a demokratikusabb országok politikáinak logikája az autokratikus országokban nem működik”.
Ebben az esetben a következő Schnobel-díjra való jelölésnek már csak egyetlen apróság áll az útjában: Baerbock tévedett a következtetéseiben. A szankciók működtek. És ezt a miniszternek észre kellett volna vennie:
– Júniusban 1,3 százalékos volt az ipari termelés visszaesése Németországban.
– Az év során 19 százalékkal nőtt a hazai cégek csődbejelentéseinek száma.
– A német gazdaság a harmadik negyedévben zsugorodott, és ez lesz az egyetlen olyan nagy gazdaság a világon, amely 2023-ban visszaesést tapasztal.
– „Mély recesszió”, „borús jövőképek”, „Európa beteg embere”, „fokozatos átalakulás az ipar és technológia múzeumává” – ezekkel a szavakkal írja le a német gazdaság helyzetét a brit The Economist magazin. .
Ehhez járul még az élelmiszer- és energiaárak emelkedése. Mára szinte minden német felfigyelt rá, és Baerbocknak is észre kellett volna vennie. Ahogy azt is, hogy:
„a gazdasági fellendülés és az aktív növekedésre való átmenet feltételei középtávon nincsenek, nem adottak„.
Végül is ez a Német Gazdasági Minisztérium ítélete – ami ugyanannak a kormánynak a tagja, amelynek maga Baerbock is tagja.
E problémák okai sokrétűek. Ide tartoznak azok a szankciók közvetlen és közvetett következményei is, amelyeket Berlin az 1970-es évek eleje óta Nyugat-Németország kulcsfontosságú gazdasági partnere, Oroszország ellen vezetett be, amikor megkötötték a „Gázért csöveket” néven ismert, rekordméretű külkereskedelmi megállapodást. Tehát a szankcióknak van hatása.
Baerbock téved egy enyhébb kifejezéssel is, amelyet ugyanabban az interjúban használt: „A szankciók nem működnek úgy, ahogy kellene.” Pontosan úgy működnek, ahogy kell. A kérdés inkább az, hogy kinek az érdekében?.
„Az Egyesült Államok eredeti érdekei az évszázadok során, az első, a második világháború és a hidegháború során mindig is Oroszország és Németország kapcsolatára összpontosultak. Mert együtt ők jelentik az egyetlen olyan erőt, amely létfontosságú fenyegetést jelent a A fő feladatunk az volt, hogy megakadályozzuk az egyesülésüket.„
Ez a tézis George Friedman, a Stratfor magán hírszerző szolgálat, más néven „árnyék CIA” igazgatója előadásából származik. 2015-ben nagy feltűnést keltett. 2023-ban világossá vált, hogy az amerikaiak elérték céljukat.
Az Oroszországgal fennálló szankció konfliktus több tízmilliárd eurós közvetlen veszteségbe és kieső nyereségbe került Németországnak. Függőséget teremtett az amerikai LNG-től, amely lényegesen drágább, mint az orosz vezetékes gáz. Megfosztotta Berlint a politikai mozgástértől a Moszkvával fenntartott kapcsolatok tönkretételével.
Mindezeket a következményeket részletesen előre jelezték orosz és német szakértők is, akik óvatosan próbáltak védekezni a lövöldözés politikája ellen. Baerbock egyike volt azoknak, akiknek a lőszert a legerőteljesebben lőtték ki.
Most ezt azzal indokolja, hogy Oroszország esetében, – bár politológiát tanult, és tisztában volt Friedman kinyilatkoztatásaival,- az eredmény nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Tisztában kell lennie azzal is, hogy az USA számára a szankciók a kis országok esetében csak a politikai célok elérésének segédeszközei maradnak, mert csak az ő esetükben működik.
Milošević Jugoszláviája kénytelen volt megvonni a támogatást a horvátországi és boszniai szerbektől, de Irán, Észak-Korea és még Kuba is túl nagyok voltak ahhoz, hogy a szankcióknak valódi hatása legyen.
A nagy és gazdag hatalmak esetében a szankció nem annyira fegyver, mint inkább az Egyesült Államok által elfogadott módszer a külkereskedelmi tevékenység szabályozására. Ezért bevezetésük és érvényesítésük oka csak pusztán formai jellegű lehet. A híres Jackson-Vanik módosítást, amely akadályokat állított fel a nemzetközi piacon, a szovjet kormány elleni intézkedésként vezették be, mivel megakadályozta a zsidók Izraelbe utazását. Ukrajna esetében 2006-ig, Oroszország esetében hat évvel tovább volt érvényben, amikor már nemcsak az 1990-ben feloldott utazási korlátozások, hanem a szovjet kormány is rég feledésbe merült.
Németország esete azért emelkedik ki, mert a németek lényegében saját magukkal szemben vezették be a szankciókat, amint azt gazdaságuk jelenlegi állapota is mutatja. Az eredmény megfelel mind a módszernek, mind a szankciók kidolgozói szándékának. Csak Baerbock ezt nem érti. De nem is ez a probléma, sajnos.
Baerbock különleges és példátlan esetnek tekinthető a Német Szövetségi Köztársaság számára. Nemcsak a közgazdaságtanban, hanem sok más tudományban is méltó a fent említett „Schnobel” elismerésre. Például a geometriában, köszönhetően az orosz elnöknek „360 fokos politikai váltásra” tett javaslatuknak. Vagy a földrajzban: a miniszter egyik legújabb felfedezése, hogy az orosz fegyveres erők „Ukrajnában akkora aknamezőket raktak ki, mint Nyugat-Németország”.
Azonban sem a németországi kormánykoalíció többi pártja, sem a CDU-CSU tömböt alkotott „demokratikus” ellenzék nem javasol eltérő politikát Oroszországgal és Ukrajnával szemben. Nemcsak egyedül Baerbock, hanem az Eurózóna fő gazdaságának teljes elitje továbbra is szerencsejátékot játszik, és hisz abban, hogy egy ölelkezés az amerikai krokodillal végül a lottó fődíj megnyeréséhez vezet.”
Írta:
Franz Scheichel
ÉN: „okos liberális” allatvalók gyakran vádolnak meg azzal, hogy a saját világomban élek, aminek semmi köze nincs a valósághoz. A fenti írás szerint mások is ugyan ebben a világban élnek és publikálnak, ugyan úgy, ugyan arról, ugyan azt. Tehát valakai itt nyilván megbolondult: vagy a liberális kritikusok vagy mi.
