Mező Gábor a létező, ma már csendben a neofasizmusra változó neoliberalizmus nagyszerűségének egyik nagyon ünnepelt magyarázója. A nem túl sikeres sportújságírói karrierjét cserélte le, hogy a neoliberális politikai teoretikát terjessze, és önjelölt szakértőként Magyarország 1945 utáni történetét kutassa a „jobboldal szempontjából„. Ezért a munkásságáért a viszonylag fiatal kora ellenére máris saját oldalt kapott a neoliberális internetes lexikonban (a Wikipediaban) mint a valóban nagy szellemi nagyságot mutató neoliberális alkotók.
Mező írt már néhány nem túl jelentős – történelem hamisítónak is titulálható – könyvet a témában, amik nem lettek bestsellerek. Talán az emiatt fogyatkozó konyhapénz az oka, hogy Mező nem régen igen nagyot ment a mainstream médiában.
A futballról és a kézilabdáról szerzett minden tudását összeszedve azt állítja, hogy:
– a mai magyar regnáló politikai osztály egy része úgy és azért baloldali, mert hogy liberális, és ezzel együtt még kommunista is, sőt mint a hercegek és grófok – még „kommunista” dinasztiák is .
– az 1990-es rendszerváltás csak akkor lett volna hiteles rendszerváltás, ha az addig hatalmon lévő párt és állami apparátusok vezetőit „elszámoltatják” és teljesen kiszorítják a közéletből (értsd: lecsukják, bebörtönzik, lágerbe csukják) őket. Ezzel együtt a vértelen, békés átmenet nem volt érdeke a magyar társadalomnak.
– Magyarországot a kommunisták fosztották ki a 40-es években, majd a kommunisták fosztották ki a rendszerváltáskori privatizáció során, és 1980 és 2010 között 242 milliárd dollárt lapátoltak ki offshore cégekbe.
Fájdalmasan nehéz és szellemileg rangon aluli lehet Mező állításainak tudományos cáfolata, s talán ezért nem szólították még meg a tárgyban a valódi nagy tudással, és valódi kutatásokon alapuló, egzakt tények ismeretében lévő „nagyok” a fűzfa teoretikust, hogy „fiam ne hazudozz!”. Hiszen ha Mező kijelentéseit – könyvekbe írt hazugságait – nem is a képzett történész- és politológus szemüvegén át olvassuk, akkor is tudjuk hogy azok a valósággal súlyos mértékben hadilábon állnak. Ám épp a cáfolatlanságuk miatt roppant veszélyesek.
Mező első hazugsága ( Az unortodox Politológia)
Mező első ordas hazugsága a mai politikai osztály, és az 1990 előtti politikai osztály közötti ideológiai különbségtétel – amelyek azonban elvileg és erkölcsileg teljesen azonosoak egymással. (Az „elit”)
Tudományos tény, hogy 1945-ben a leírhatatlan nyomort, és óriási háborús szenvedéseket – valamint súlyos anyagi és ember veszteségeket – okozó jobboldalt a legitim Alkotmányozó Nemzetgyűlés demokratikusan szorította ki a hatalomból. Oly módon, hogy lakosság egyszerűen nem választott jobboldali képviselőket, bár tudományos tény, hogy volt közülük is jelölt szép számmal. Csupán két liberális (jobboldali) jelölt kapott végül mandátumot a 380 főből.
Az államappartátust viszont továbbra is az iskolázott, liberális és fasiszta irányultságú jobboldali kispolgárság működtette tovább. Ez a trend a baloldali kormányok több mint 40 éves regnálása alatt gyakorlatilag szinte semmit nem változott.
Az se lehet vita tárgya, hogy a bármikori állam apparátusban dolgozó emberek leszármazottai, már az első magasan szervezett társadalom születése óta jobb eséllyel indulnak az élet minden területén. A szinte „velük született” kapcsolatrendszerük lehetővé teszi számukra, hogy mind a politikai, mind a gazdasági élet területén jobb pozíciókat és állásokat, üzleti megbízásokat szerezzenek meg. Ez a társadalmi- gazdasági élethez fűződő viszony minden egyén esetében egyedi, és annak a politikai meggyőződésétől teljesen mentes: épp úgy a civilizácó struktúrális spontán terméke, mint a feudalizmusban volt a nemesi születésből származó előjogok sora.
Ebből következik, hogy az USA pénzén feltörekvő jobboldal 1990-ben nem a maroknyi kommunista ellen „harcolt”, hanem a magyar állam akkori társadalmi és gazdasági komplex struktúrája ellen, aminek a világon semmi köze nem volt semmilyen kommunizmushoz. Az a II. v.h. után született modern kapitalizmus volt, amit a tudomány ma „szociális állam„-ként nevesít, Példaként a hagyományosan és azóta is ezt fejlesztő országok között Ausztria, Dánia, Norvégia stb említhető.
Ebből okszerűen következik, hogy a jobboldal semmilyen kommunizmussal nem harcolt, ahogy semmilyen kommunistákkal sem, de legfőképp nem győzött le semmilyen kommunizmust. Erről hazudott és ma is hazudik a liberális rezsim – a Mezőhöz hasomló „kutatók” jól megfizetett szájával.
Vagyis 1990-ben, amikor „győztesnek” nyilvánította magát az iskolázatlan és meglehetősen tudatlan és műveletlen jobboldali „új elit”, akkor a közjogi hatalom birtokába került ugyan, de nem került az uralmába az akkori állam mindennapi működtetését végző és irányító autonóm egyének százezreinek is. Azok felett csak utasítási joggal rendelkezett, azonban az (akkor még) nem befolyásolta túlságosan az állam és a gazdaság addigi működésének módját és irányát. Így az „új elit” mögött álló zsoldossereg hiába ácsingózott a zsákmányra, az állam forrásait még védte az alkalmazottak hada, és nem került köztük felosztásra.
Ez a szituáció világosan megmutatta, hogy a szembenállás az új politikai osztály és az állam végül „megörökölt” alkalmazottai között, távolról sem politikai volt, – ahogy azt máig hazudja a jobboldal – hanem pusztán csak jogi, üzleti, és gazdasági. A szembenállásukban használt szidalom szavak egyike volt a „kommunista” – s ennek gyakori használata adta azt a látszatot az állami vagyonért folyó marakodásnak, hogy a régi és új technokrácia valamiféle politikai harcot vív egymással. Szó sem volt ilyenről – csak elvtelenek, és felettébb kapzsik voltak mind a két oldalon.
Mező ebből a szidalom tengertől átitatott esemény halmazból felismerni véli, és ex catedra megállapítja, hogy az államigazgatás és gazdasági élet technokrata vezetői, akik nem adták át az állami vagyont felprédálni, azok de facto „A kommunisták” voltak.
Bizonyítékként hozza fel erre a teoriára, hogy ezek a felső vezetők a hatalomváltás után, a gazdasági életben vagy a politikában folytatták a karrierjüket. Csak hogy a milliárdossá lett technokarákat épp úgy nevetséges a munkás társaikért küzdő kommunistákkal azonosítani, mint ahogy a liberális atlantista politikusokat a kommunistákkal összekeverni. (A baloldal és a liberálisok ősellenségi viszonyáról már nem is beszélve) Sőt. Ez esetben a legközönségesebb kocsmai tudománytagadással állunk szemben.
Mindent összevetve azonban nincs olyan tény vagy körülmény, ami elvi – ideológiai különbséget tehet az 1990 előtt uralkodó technokraták, és az utánuk az új rendszer – politikai és gazdasági – csúcsaira jutott technokraták egyéni motivációi között. Vagyis a politikai és gazdasági elit ma is ugyanaz – de legalábbis emberileg és irányultságában ugyanolyan.
Ezen felül nem elfelejthető, hogy a mai atlanti liberális ellenzék a magyar parlamentben egy atlanti liberális mintaállam ellenzéke, amely államot egy atlanti liberális kormány vezet, nem mellesleg példásan betartva a liberális „jó kormányzás” Williamsoni globalista alapelveit.
Mező második hazugsága (A Fasizmus sirató)
Mező második ordas hazugsága az, hogy az 1990-es rendszerváltás „nem volt a magyar társadalom érdeke”, hogy békésen menjen végbe. Állítása szerint a rendszerváltás akkor lett volna „igazi” ha a közjogi- gazdasági – politikai hatalmat birtokló embereket „kiszorítják” a politikai és gazdasági életből – mondjuk jó esetben listázzák, és korlátozzák őket mint az USA apartheid tette, vagy egyszerűen lágerekbe csukják őket. Ez több okból nem volt lehetséges.
Egyrészt azért, mert a „jobb oldal” nem volt sem erős, sem akcióképes. Soros György az SZDSZ és a FIDESZ atyja és mentora (az USA egyik piszkos diplomáciai alapítványának nevében eljárva) heveny ideg rohamokkal küzdött, miután óriási pénzt fektetett a magyar jobboldalba – a liberálisokba – de a várt eredmény messze elmaradt a célkitűzésektől.
Az új „demokratikus” pártok vezetői nemcsak hogy nem voltak képesek mozgósítani a tömegeket, de időnként virtigli sztálinista vagy neonáci kijelentéseket tettek a médiában, porig alázva azzal a Nyugatot, a folyton hírdetett liberális „magasabbrendűséget”. A liberalizmus valódi történetéről, céljáról, és a II. világháború alatt betöltött aljas szerepéről persze mélyen hallgattak.
A társadalmi radikalizálódás sem akart sikerülni, mert bár Nagy Imrét és társait újra temették ugyan egy látványos népgyűlésen, de a valódi szerepüket csak két évtized múlva tisztázták, addig tartotta magát a köztudatban a kép, hogy „hazaárulók” voltak (később ez a pojácaságra enyhült).
Szűrös Mátyás pedig hiába kiáltotta ki egy heves felindulásból a „köztársaságot”, Magyarország ettől még köztársaság maradt: volt lét,- és jogbiztonság, ezért a társadalomnak volt mit veszíteni. Így véres forradalmakat – bocsánat jobboldali lázadást – sem akart kirobbantani senki, mert a liberálisok (SZDSZ- FIDESZ) ehhez nem tudtak szolgálni semmilyen gyúanyaggal.
Másrészt az „demokrata elit” mögött felsorakozó emberek létszáma is siralmas volt, annyira, hogy az 1990-es választás utolsó pillanatáig kétséges volt, hogy egyszerű választással lehetséges lesz általa leváltani az addigi uralkodó hatalmi elitet. A jobboldal a személyzete tagjai között gyakran tapasztalható emberi és szakmai alkalmatlanság miatt egyszerűen „kevésnek látszott” a hatalomhoz, és bár végül nyert, de nagyon kevés volt a hatalom gyakorlásához is, ezért minden erőforrását arra kellett fordítania, hogy az elnyert hatalmat egyáltalán megtartsa, nem pedig arra, hogy a korábbi ellenfeleit USA mintára és javaslatra üldözze.
Mindent összevetve a magyar társadalom elemi érdeke az volt, hogy a közjogi hatalomváltás és a társadalmi- gazdasági struktúrában zajló személycserék békésen, csendben, és zökkenőmentesen folyjanak le. Bármilyen, a Mező által álmodott fasiszta terror mobilizálta volna a munkásosztály akkor még létező önvédelmi rendszerét, és a mai kormányt nem a FIDESZ liberálisai hanem az MSZMP karrierista technokratái adnák.
Mező harmadik hazugsága (A szorgalmas tárgyi tudatlanság)
Mező harmadik – de nem utolsó, viszont a legnagyobb – hazugsága az, hogy Magyarországot 1980 és 2010 között kirabolták „A kommunisták”, és „örökös adósság csapdába lökték az országot”. Ebben az állításban a „Vörös polip” című hazugságfolyamra hivatkozik, ami már előtte meghamisította a tényeket.
A valóság ezzel kapcsolatban viszont az, hogy a Tax Justice Network nevű, vezető közgazdászokból álló civil szervezet, – ami a világ minden államában bevezetendő igazságos adórendszerért küzd, – az ezredforduló utáni években megtalálta az eltűnt magyar nemzeti vagyon egy részét, különféle offshore számlákon elrejtve.
John Christensen, – a szervezet igazgatója, aki közgazdász szakember, és offshore bankár is volt – egy hosszabb nyilatkozatban kifejtette, hogy kutatásaik eredményei alapján bizonyítható, hogy Magyarországról az 1990-es évek elején – vagyis döntő mértékben a rendszerváltás után! – 242 milliárd USA Dollár értékű pénz vándorolt különböző offshore paradicsomok bankjaiba.
Az új „elit” által ellopott összeg nagyságát jól érzékelteti, hogy a pénz a Magyar állam költségvetésének többszöröse volt. Annak a költségvetésnek a szorzata, ami tömegesen épített szociális lakásokat. ingyenes oktatást biztosított egészen az egyetemi tanulmányok befejezéséig, ingyenes orvosi ellátást és gyógykezelést biztosított minden állampolgárnak, valamint olyan világhírű gazdasági egységeket hozott létre, mint pl. a KITE, Rába, BMG, vagy Medicor, stb.
A pénz ellopásának előtörténetét fontos megérteni ahhoz, hogy a tetteseket azonosíthassuk.
A magyar szociális állam sikeres gazdasági struktúráját egy Nyers Rezső nevű, egykori szocdem, elfelejtett gazdaságtudós alkotta meg. Neki is köszönhető Magyarország Történelmi Aranykora, ami 1965 és 1985 között zajlott.
Abban az időben a lakosság nagyívű szociális felemelkedését biztosító gazdasági fellendülés mögött, nagyon aktív külkereskedelem állt, amit az állam tulajdonában álló vállalatok közösen végeztek. Mivel a vállalatok egyetlen tulajdonos – az állam – tulajdonát képezték, ésszerű volt, hogy a külkereskedelmi értékesitéseik is egyetlen számlára fussanak be, attól függetlenül, hogy melyik vállalat és mit adott el.
Magyarázat:
Ezt úgy kell érteni, mintha valakinek egynél több – akár ezer! – külkereskedő cége van, de minden cége ugyan arra a számlára utaltatja az áruik vagy szolgáltatásaik ellenértékét. De ugyan erről a számláról fizetné minden egyes cége a külföldi forrásból származó minden beszerzését.
Hogy ez így működjön, jogszabály írta elő a számla használatát amit a Magyar Külkereskedelmi Bank-nál vezetett a magyar állam mint tulajdonos – vagyis minden befolyó valutát ez a bank váltott át Forintra és adta tovább az exportőr cég Forint számlájára, ahogy minden külföldi beszerzési igényt is ezen a ezen bankon – a számlán – keresztül kellett bonyolítania a válallatoknak. A kiadások és bevételek közötti különbözet viszont a számlán maradt, mint egyfajta letéti összeg.
Csak hogy szó sem volt megtakarításról, csak arról, hogy a magyar kormány azt a pénzt a saját céljaira az akkor érvényes jogszabályok szerint nem használhatta – nem is akarta használni – vagyis a számlán levő összeget nem lehetett elkölteni.
Amikor azonban a külkereskedelmet úgymond az 1988. évi Társasági törvény szabaddá, saját jogává tette a cégeknek, a bankszámla használata előbb alábbhagyott, majd megszűnt. Így két év múlva – a rendszerváltás idejáre – ott állt egy számla a bankban amit már senki sem használt, viszont 242 ezer millió dollár pihent rajta. Ráadásul nem is szerepelt a pénz a bank mérlegében, – mert nem képezte a bank tulajdonát – a számla állami kezelőit meg egyszerűen kirúgták, vagyis a számla feledésbe merült, és jogi nyelven „uratlanná” vált.
Tehát a bank – a számla- évtizedek alatti működése során, az állami gazdasági egységeknek a külkereskedelem szegmensében folytatott működéséből keletkezett netto nyeresége volt az a 242 ezer millió dollár, amire a Tax Justice az offshore számlákon talált rá.
Az 1990-ben lezajlott rendszerváltás után, az ominózus számlával és a rajta lévő pénzzel gyakorlatilag az történt, mint a svájci bankokban 1990-ig őrzött, a II. világháború alatt letétbe helyezett zsidó vagyonokkal, amikért már bizonyos hogy soha senki nem jelentkezik: az ilyen ügyleteknél rendszerint homályban maradt bennfentes alakok fiktív megbízásokkal a saját számláikra utalták az utolsó centig.
Mezőt természetesen nem zavarja az a tény, hogy ez a pénz 1990-ben a magyar állam- a magyar társadalom – tulajdona volt, ami a jobboldali erkölcs jelenlegi állapota miatt nem olyan szembetűnő. De a tényszerű hazudozása már annál inkább.
Ha ugyanis ezen a számlán az állam Mező fájdalmas arcú bejelentése szerint 242 ezer milliót örzött, akkor ezzel párhuzamosan hogyan állíthatja azt is, hogy az állam akkor mindössze 10 ezer milliós hitele „adósságcsapda” volt. (242 ezer millió minus 10 ezer millió egyenlő 232 ezer millió – vagyis sokszorosa volt a vagyon az adósságnak!)
Továbbá hogyan állíthatja arcpirulás nélkül azt is, hogy hogy „A kommunisták kifosztották az országot” amikor soha még olyan gazdag nem volt az állam és a lakosság együtt, mint akkor, a rendszerváltás napján!
Hiszen „A kommunisták” (a baloldal felügyelete alatt álló technokraták) gyakorlatilag nem csak felépítették az országot és a gazdaságot, de ezen felül lakosonként netto 23 ezer dollár megtakarítással is gazdagították az országot. (amihez képest sajnos nagyon tragikus a jobboldal által vezetett ország mai gazdasági helyzete, és az ahhoz viszonyított nemzeti vagyon mértéke)
Végszavak helyett (a hazugokról, és elrettentő video)
A XX. és XXI. század évtizedeit egészen a napjainkig bejáró igazság, hogy a kapitalizmust a becsapott, elbutított és félrevezetett munkások tömege tudja csak megvédeni a végső bukástól. Különösen igaz ez a volt KGST országok liberális neokapitalizmusára, ami az állandó válságok miatt ugyan attól és ugyan akkor jobban sérül, mint azokban az országokban, ahol a szociális állam (a modern kapitalizmus) valamilyen formája működik.
A KGST országokban ezért el kell törölni, meg kell hamisítani a múltat, hogy a lakosság a sorozatos válságok miatti megpróbáltatások ellenére is elhiggye: Ő a lehető legjobb világban él – élhet.
Ennek megvalósitására – a munkásosztály szellemi lefegyverzésére – a profitban érdekelt, vagy az azt védő uralmi osztály bármire hajlandó. A Mező Gábor féle fűzfa tudós „kutatók” és politikai írók pénzelésére is, hogy a fenti hazugság áradatot zúditsák a gyanútlan társadalomra.
Mező munkássága így nem valami tiszta forrásból eredő tudományos igazságok publikálása, hanem a megélhetési betűvetők nehéz kenyere. Abban a melóban nem elég prolinak látszani, de úgy is kell beszélni, hogy a mese hihető legyen.
Aki viszont ezt elhiszi, és Mezőt az általa ültetett hazugságok mezejére – a gyúlölet propaganda termő talajára – követi, onnan már sosem szabadul meg: azok lesznek a magyarság árulói az új hitvilágában akik élhető országot, az évszázados putrik helyett komfortos otthonokat építettek a magyar tömegeknek. Aztán ő fogja megvédeni a testével is a Csányik, a Mészárosok és az Orbánok profitját még az unokái élet érdekei ellen is.
Ebből a szempontból klassz és sikeres történelem,- és tényhamisító ez a Mező. És egyre több hozzá hasonló műproli követi az egyre terebélyesedő hazugság mezőn..
ELRETTENTÉSÜL!:
