Az MSZMP KB által elhatározott un. „rendszerváltás” nevében, a magyar és nyugati társadalomszervező mérnökök már 1988-ban elhatározták, hogy a magyar társadalmat nemzetté alakítják át. Ezt nem kulturális vagy fizikai értelemben kellett érteni, hanem politikailag, ami tulajdonképpen egy addig a hazánkban nem létező frontot nyitott a különböző világnézetek között.
Ennek keretében hoztak létre egy nagy, „rendszerváltó népgyűlést” 1989 június 16-án, amin kb. kétszázezer bámészkodó vett részt. Az apropó Nagy Imre kivégzett hazaáruló kormányfő újratemetése volt, aminek semmi értelme nem volt ugyan, de a kiállított koporsók és a körítésül szolgáló beszédek kellőképp ingerelték a tömeget arra, hogy az újdonsült ellenzékkel kezdjenek szimpatizálni.
Akkor az új nemzet kialakításához jó alapnak tűnt az 1956 októberi események tetszés szerinti dramatizálása és annak terjesztése, tekintve, hogy az események tényeivel csak nagyon kevesen voltak még tisztában a permanens és szigorú titkosítások miatt.
A társadalomban elsősorban városi legendák terjedtek az 1956-ban történtekről. Ezért ez a kollektív tudatlanság a még porhanyósan friss ellenzéknek – ami pont olyan tudatlan volt a tárgyban mint a társadalom maga – jó esélyt kínált arra, hogy az 1956 október 30-án kitört fegyveres lázadást, amit a nyilas és lumpen csőcselék robbantott ki az Alkotmányos jogállam ellen, fennkölten „szabadságharcnak” minősíthesse, Nagy Imrét pedig – aki végül ennek a lázadásnak az élére állt – mártírrá avanzsálja.
Erre a történelem hamisításra pedig azért volt szüksége, mert a Nemzetnek magyarázatot kellett szolgáltatni arra, hogy miért tűrte 1956 decembertől a Kádár korszakot, a jólétet, a fizikai és biológiai biztonságot, az ütemes gazdasági fejlődést, ami végül a Magyarország Aranykorához (1965- 1985) vezetett.
Annál is inkább szükség volt a magyarázatra, mert ezalatt a korszak alatt az új Nemzet mégújabb vezetői közül nem kevesen, igen jó fizetések mellett, magas gazdasági vagy államapparátusi beosztásokban nyertek Kádáréktól üldöztetést. Nem kevesen közülük állandóan valamelyik nyugati országba jártak konferenciázni, – állam költségen persze – ahol elmondhatták hogy milyen szomorú és sanyarú sorsuk van, amit a Balatoni, teljes panorámás nyaralóikban, márkás és drága nyugati italokat szürcsölgetve is alig tudtak elviselni.
Így, és az ilyen népgyűlési akciók által vált örökre elfedhetővé egy nagy rakás kínos tény. Például az, hogy az akkor már az ország széltében hosszában „ideiglenes”- nek nevezett Alkotmányt nem Kádár hozta létre – mint a mostanit Szájer, – hanem az 1944-45-ben fennállott Nemzetgyűlés határozata alapján Ries István jogtudós és csapata. Valamint az, hogy a fennálló szocialista (államkapitalista) hatalom forrása nem az 1956-ban gyilkosságokat elkövető bűnöző csőcselék kivégzése, hanem az Alkotmány ereje volt.
Visszatekintve Nagy Imre újratemetési ceremóniájára, tényként állíthatjuk, hogy azon vakok harsogtak politikai színekről és fényekről az egybegyűlt politikai és gazdasági világtalanoknak.
A legmulatságosabb talán Orbán Viktor – saját elmondása szerint a felszólalása előtt egy kockás füzet lapra összetákolt – beszéde volt, ami markáns ötvözete volt a szokásos politikai marketing un. „jókat mondásai”, valamint a kollektív tárgyi tudatlanság egy a mélyből visszaordító, riasztó szakadékának. De a tömegnek tetszett a beszéd, mint a vásári mutatványok, és ez volt a lényeg.
Orbán egy ordenáré hazugsággal kezdte:
„Az orosz megszállás és a kommunista diktatúra negyven évvel ezelőtt történt bevezetése ótaa magyar nemzetnek egyszer nyílt alkalma, csak egyszer volt elegendő bátorsága és ereje ahhoz, hogy megkísérelje elérni a már 1848-ban kitűzött céljait, a nemzeti függetlenséget és a politikai szabadságot. Céljaink máig nem változtak, ma sem engedünk a ’48-ból, így nem engedünk ’56-ból sem.”
1. A kommunista diktatúra csak 1949 és 1953 között állt fenn, vitatható módon, de parlamenti választások útján jött létre.
2. 1848-ban a nemzeti függetlenség mellett a jobbágyság eltörlése és a népképviseleti parlament létrehozása szerepelt fő célként, amit nem azért nem hoztak létre Kossuthék mert nem tudták, hanem azért mert csak liberális marketing volt. Ezt bizonyítja, hogy az általános választójogot a liberálisok tiltakozása ellenére a szociáldemokraták harcolták ki 70 évvel később! Vagyis ez a XX. században már nem volt, – nem lehetett – célja semmilyen felkelésnek, a beszédben utalt 1956-os események sem erre irányultak sem az elején („Földet gyárat vissza nem adunk!”) sem a második hullámban („ruszkik, zsidók takarodjatok!”) .
Orbán, az amerika rajongó proletár és kommunista ellenes ifjú titán nyilván nem állt- nem állhatott – a beszéddel a „Földet gyárat vissza nem adunk!” jelszót harsogó 1956-os Munkástanácsok mellé, így ő nyilván a ruszkizók és zsidózók mellett gondolta a célmegvalósítást. Ez közelebb is állt Nagy Imre mártirságához, hiszen ő a ruszkizó, zsidózó csőcselék miniszterelnöke lett 1956 november 3-án, amiben a felfegyverzett nyilasok is képviseltették magukat Maléter Pál által.
De „hogy ha lúd legyen kövér”, alapon így folytatta:
” Mind a mai napig 1956 volt az utolsó esély arra, hogy nemzetünk a nyugati fejlődés útjára lépve gazdasági jólétet teremtsen. A ma vállunkra nehezedő csődtömeg egyenes következménye annak, hogy vérbe fojtották forradalmunkat, és visszakényszerítenek bennünket abba az ázsiai zsákutcába, amelyből most újra megpróbálunk kiutat találni.” – ami szintén orbitális hazugság volt.
1. 1956-ban a ruszkizó, zsidózó, fegyveres rabló hordák nem a nyugati fejlődést, hanem a Horthy kor félfeudális kasztrendszerét kívánták vissza. Ennek semmi köze nem volt semmilyen társadalmi haladáshoz, semmilyen forradalomhoz. Wittner Mária 56-os hősnek kikiáltott egykori fegyveres rabló így vallott erről: „ nem éreztem magam forradalmárnak. Nem is akkor lettünk azok, sokkal inkább a börtön, és az azutáni évek tettek azzá minket.” (Ergo a rendszer ellenségei ismét vagy még mindig a bűnözők voltak)
2. Magyarországon soha nem volt olyan társadalmi jólét, mint 1965 és az Orbáni beszéd közötti időben. Aki akkor dolgozott pl Ausztriában az pontosan tudja hogy csak a nemzeti fizetőeszközök közötti váltószám miatt tűnt soknak az osztrák kereset, de az osztrák bér vásárlóértéke (ami a valódi meghatározó!!) nem sokkal haladta meg a Magyarországon megszokott bérek vásárlóértékét. Vagyis a társadalmi célt, nem a jobb oldal, nem a felfegyverkezett csőcselék, hanem a Munkástanácsok által képviselt, baloldali forradalmi csoportok követelték, majd valósították meg az október 26.-i győzelmük után a Kádár rendszerrel.
3. Senki sem tudta hogy az ország a rabló kapitalizmusba halad, azt főleg azt nem, hogy az ország a hatvanas évek eleje óta milyen óriási gazdasági és jóléti fejlődésen ment keresztül. Egyszerűen az volt a természetes hogy nincsenek – vagy mutatóban akadnak – hajléktalanok, nincsenek végtelen várólisták a körzeti orvosnál és a kórházakban, az oktatás ingyenes, a tömegközlekedés olcsó, a nyaralás mindenkinek elérhető, az állam tömegesen építi a szociális lakásokat ami munkahelyeket tart fenn sok embernek, a boltok tömve vannak egészséges és megfizethető magyar élelmiszerekkel, stb. Vagyis fényévnyire volt az ország attól a víziótól, amit Orbán itt közvetíteni próbált a szájtátiaknak.
A szépreményű szónok azonban itt látta elérkezettnek az idő hogy „nemzetként” szólítsa meg a társadalmat – az isten adta népet – ami nem tudta még, hogy ő nemzet, és azt sem hogy Magyarországnak Nagy Imre volt az „utolsó” miniszterelnöke.
„Ma, harminchárom évvel a magyar forradalom és harmincegy évvel az utolsó felelős magyar miniszterelnök kivégzése után esélyünk van arra, hogy békés úton érjük el mindazt, amit az ’56-os forradalmárok véres harcokban, ha csak néhány napra is, de megszereztek a nemzet számára. Ha hiszünk a magunk erejében, képesek vagyunk véget vetni a kommunista diktatúrának, ha elég eltökéltek vagyunk, rászoríthatjuk az uralkodó pártot, hogy alávesse magát a szabad választásoknak. Ha nem tévesztjük szem elől ’56 eszméit, olyan kormányt választhatunk magunknak, amely azonnali tárgyalásokat kezd az orosz csapatok kivonásának haladéktalan megkezdéséről. Ha van bennünk elég mersz, hogy mindezt akarjuk, akkor, de csak akkor beteljesíthetjük forradalmunk akaratát. Senki sem hiheti, hogy a pártállam magától fog megváltozni.” – ami egy tipikusan minden alap nélküli, hangzatos politikai marketing szöveg volt, minden történelmi és tudományos tényalap nélkül.
1. Az 1956-os forradalmárok október 26-án hazamentek, mivel győztek. Az Orbán által forradalmároknak titulált lázadók „véres harcai” viszont csak aljas támadások voltak az alkotmányos jogállam, és a magyar társadalom ellen, aminek különösen a Kilián laktanya elleni, felfegyverzett, kiskorú gyerekekkel vívott támadások, vagy a Köztársaság téri rendkivül brutális és aljas mészárlás voltak a jellemző esetei. A nem frekventált helyeken és objektumok elleni „harcok” sem lépték túl a rablógyilkosságok formáját és kereteit, amit a rendszerváltás utáni jobboldali történészek is kénytelenek voltak az erről szóló publikációkban így megfogalmazni: „járőrszolgálat és portyázás közben több tárgyat gyűjtöttek össze, amelyeket a forradalmi napok után szétosztottak egymás között.”
2. Magyarországon 1989 június 16-án nem volt „kommunista diktatúra” – így azt nem is lehetett megdönteni. Annyira nem volt diktatúra, hogy a jobboldali, Amerika és NATO rajongó, és azzal is példálózó Fidesz már több mint egy éve hivatalosan bejegyzett pártként létezett, és szabadon terjeszthette ezeket a mindenféle légből – és Orbán zavaros tudásából és gondolataiból vett – hazugságokat.
3. A feltörekvő ellenzék a társadalomnak sem a kormány, sem a köztársasági elnök direkt megválasztásának lehetőségét nem akarta megadni – és nem is adta meg – vagyis ennek beígérése a tömeg sima félrevezetésének minősülhetett volna, ha nem fűzi hozzá a már mindenki által szabadon megfogalmazott és értelmezett ” ’56- os eszmék”-et, ami a beszédnek ezt a szakaszát a realitásokból a spirituális térbe vezette át, ahol semmi sem igaz és bizonyított, de minden igaz lehet, ha a szónok felszólítása szerint kellően hiszünk benne..
Különösen igaz ez arra, hogy Orbán itt a szovjet hadsereg új magyar kormány általi elzavarására tett utalást. Azon felül, hogy ennek az elzavarásnak a nyomatékosítására aligha lett volna alkalmas bármely új magyar kormány, – bármennyire is hiszünk benne hogy de – erre semmi szükség nem volt, tekintve hogy a szovjet hadsereg már 1982 óta kivonulóban volt az országból. De nem csak. A Varsói Szerződés minden tagállamából is.
A beszédnek vége lett, a tömeg tapsolt és éljenzett, mert azt hitte hogy megtudott valami fontosat, az újságírók meg rohantak a szerkesztőségbe megírni a tudósításokat, a hatalmas rendszerváltó ünnepségről, amitől „most aztán nagyon változás lesz”…..
Aztán nem lett, csak egy tragédia sorozat kezdete lett, aminek a következő pár évben több halálos áldozata lett mint a doni vereségnek. (Napjainkra meg sokszorosa) Ez az igazság, erről szól ez a könyv.
Persze voltak akik figyelmeztettek hogy nagy a baj, hogy hazugságokkal etetik az embereket, hogy szó sincs az ígéretekben semmilyen demokráciáról. De az ő hangjukat elnyomta a médiák tüsténkedő, a nyugati uralmat epedve váró harsogása.
