Egyre nagyobb és több helyen megjelenő tömeg tiltakozik Nyugaton a kormányuk palesztinai népirtásban való bűnrészessége ellen. Segítségük nélkül Izrael nem tudná elkövetni ezt a borzalmat. A következtetés keserű: ez a barbárság imperialista érdekeket szolgál, összhangban van a rendszerrel – és bármikor lecsaphat.
Két évnyi mészárlás élőben közvetítve: az izraeli palesztinok elleni megsemmisítő kampány a Gázai övezetben és egyre inkább a Ciszjordániában is egyre nagyobb tömegeket kerget az utcákra és sztrájkokba világszerte. Milliók dacolnak a rendőri erőszakkal és az elnyomással – többek között Európában is. Valószínűleg nemcsak a hátborzongató képek napi áradata táplálja a tiltakozásokat, hanem a növekvő gyanú is: a nyugati bűnrészesség ebben a nyíltan gyakorolt népirtásban, ami felfedi az imperializmus lényegét – és a hatalmasok fenyegetését közvetíti saját lakosságuk számára:
Ha akarjuk, ugyanezt tesszük veletek is!
A népirtás nem háború
Először is: Az izraeli propaganda állításaival ellentétben, amelyeket a német média gyakran hosszasan ismételget, a Palesztinában az elmúlt két évben zajló szörnyű események nem egy normális háború. Nem is „önvédelem a terroristák ellen”. Ez valami egészen más: egy milliós lakosság megsemmisítése, amelyet évtizedek óta csúcstechnológiás fegyverekkel gyarmatosítanak, megfosztanak jogaiktól, embertelenítenek, kifosztanak, elnyomnak és bebörtönöznek maguk az agresszorok.
Történelmileg Palesztina nem az egyetlen nyugati hatalmi elit gyarmati projektje, amely népirtáshoz vezetett. A gyarmati népirtásoknak hosszú története van, az amerikai kontinens brit, spanyol és portugál meghódításától Afrika gyarmatosításáig, amelyben a Német Birodalom is aktívan részt vett. De ez az első olyan gyarmati telepes projekt, amely ilyen szörnyű véget vethet a 21. században – és egy abszolút újdonsággal jár: A nyugati népirtások történetében először a túlélők élőben közvetítik saját népük mészárlásait online.
Gondosan dokumentált horror
Az emberiség történelmében egyetlen más népirtást sem dokumentáltak még ilyen aprólékosan és valós időben, mint ezt. A szétszaggatott, éheztetett és megcsonkított áldozatok napi képei mellett megdöbbentően részletes feljegyzések is rendelkezésre állnak. Majdnem három hónappal ezelőtt a Washington Post volt az első nyugati médium, amely közzétett egy listát a Gázai övezetben meggyilkolt több mint 18 500 gyermek, köztük közel 1000 egy év alatti csecsemő ellenőrzött nevével és életkorával.
Egyértelmű, hogy ez csak a jéghegy csúcsa. Nem tartalmazza azokat a gyerekeket, akik éhen haltak, vagy gyógyítható betegségekben vagy sérülésekben haltak meg az izraeli blokád és a lebombázott infrastruktúra miatt. Nem tartalmazza azokat az áldozatokat sem, akik még mindig a romok alatt fekszenek. Bárki, aki az izraeli propagandán kívül foglalkozik ezzel, tudja ezt. De a meglévő bizonyítékok már annyira elsöprőek, hogy már önmagában az emberi együttérzésnek is tiltakozásokhoz kell vezetnie.
Nyugati bűnrészesség
De talán a legsúlyosabb tényező a saját kormány, a saját állam bűnrészességének ismerete. Ennek eredményeként a sokkhatásnak messze túl kellene mutatnia a helyszínen élő áldozatok iránti együttérzésen. Az elkövetők politikai és katonai támogatásának formájában megnyilvánuló bűnrészesség egyértelművé teszi, hogy Izrael nem szuverén államként követi el bűncselekményeit, hanem az USA hegemóniája alatt álló nyugati birodalom részeként. Más szóval: Izrael a Nyugat alvállalkozójaként követ el népirtást.
Nincs szükség összeesküvés-elméletekre ahhoz, hogy erre a következtetésre jussunk, mert egyértelmű, hogy a közel-keleti állam, amely világszerte emberek millióinak zsidó örökségével folyamatosan visszaélve bűncselekményeket követ el, sem az évtizedek óta tartó brutális megszállását nem tudta volna fenntartani, sem a népirtást elkövetni az USA és az EU katonai, politikai és gazdasági támogatása nélkül. A Nyugatnak gazdasági érdeke fűződik Izrael gyilkos terjeszkedéséhez.
Ez a felismerés egyidejűleg lerombolja azokat a fontos nyugati propaganda narratívákat, amelyek évtizedek óta a német munkásosztályt, különösen a németet, szelíd tömeggé alakították azáltal, hogy táplálták a társadalmi és demokratikus biztonságba vetett hitet. Az ellenkező igazság soha nem volt nyilvánvalóbb, mint most:
a nyugati imperializmus képviselői nem reformálódtak. Továbbra sem törődnek az emberi jogokkal, sehol a világon, még a saját hazájukban sem. Ijesztő következtetés kezd körvonalazódni: bármikor bármelyik lakosságot, beleértve a sajátjukat is, „a sajátjukká” változtathatják.
A nyílt gátlástalanság visszatérése
A NATO imperialisták évtizedekig jól leplezték könyörtelenségüket, nemcsak a „nyugati értékek” és a „liberális demokratikus alaprend” közhelyei mögé bújva, amelyeket számos háborújuk és más országokban folytatott politikai beavatkozásuk címkézésére használtak. Barbárságukat társadalmi rendszerük és munkaügyi törvénykönyvük mögé is rejtették, amelyekkel saját országaikban egyfajta munkásarisztokráciát hoztak létre a világ többi részéhez képest – gyakran építési megtakarítási tervvel, kis házakkal a város szélén, két családi autóval és vállalati nyugdíjjal.
Az USA által támogatott (és megszállt) Német Szövetségi Köztársaság évtizedekig virágzott a háború utáni újjáépítési fellendülés idején. A szakszervezetek, amelyek nagyvállalatok alvállalkozóivá alakultak, egy (soha nem létező) „társadalmi partnerségről” fantáziáltak a tőke és a munkaerő között. Az olyan vállalatok, mint a Volkswagen, két generációnyi kiváltságos nyugatnémet összeszerelő munkást termeltek ki, akik munkahelyi garanciákat, szabadságpénzt és karácsonyi bónuszokat kaptak. Aligha vette észre bárki is, hogy ezeket a kiváltságokat máshol brutális kizsákmányolás kísérte. Jó néhány VW-veteránnak meg kellett döbbennie, amikor cégüket nemrégiben (nevetséges) millió eurós bírságra ítélték az 1970-es és 1980-as években (!) Brazíliában elkövetett rabszolgaság miatt .
Akik sodródtak az áramlattal, nem sokat vettek észre az alsó öt százalék nyomorából, a disszidensek elnyomásából és a nem kívánt tüntetőkkel szembeni rendőri erőszakból. Még most is, amikor az érintettek aránya legalább három évtizede növekszik, sokan hiszik, hogy néhány migráns kevesebbsége és a munkanélküliekkel szembeni éheztetési szankciók meghozzák a megváltást. Másrészt viszont a gyanú, amely sok esetben még mindig csupán egy kellemetlen érzésnek tűnik, már nem állítható meg: az „értékalapú” kapitalista rendszer a világhatalomra irányuló imperialista ambícióival a felfordulások oka.
Álterroristák és igazi bűnözők
A kormányzati vezetők és médiaosztályaik rengeteg propagandával küzdenek ez ellen a felismerés ellen. Alig lehet olyan cikket találni a jelenlegi háborúkról, amelyben ne lenne jelen a nyugati gyarmati urak és ember alattiak mentalitása. A 2001 óta tartó teljes „terror elleni háborút” ilyen propaganda kíséri, ahogyan korábban a „globális Dél” gyarmati felszabadító háborúit is.
A „terrorista” és a „terrorista szervezet” kifejezéseket a Nyugat használta és használja a gyarmati uralom áldozatainak ellenállásával szemben, legyen szó akár Afrikáról, Dél-Amerikában vagy Palesztináról.
Így a nyugati mainstream média sztoikusan folytatja a felháborodott cikkek gyártását a háború, a kizsákmányolás és a pusztítás elleni tiltakozásokról, folyamatos ismétlődésben.
Ámde ennek keretében bárki, aki vörös festékkel fújja le a Külügyminisztérium homlokzatát az izraeli mészárlások áldozatainak emlékére, azt azonnal a terrorizmus támogatójának nyilvánítják, míg a palesztin gyermekek valódi vérének napi élő felvételei Gáza szürke, poros romjai között, amelyeket szintén német és amerikai fegyverekkel készítettek, az „izraeli önvédelem járulékos kárainak” minősülnek.
A nyugati igazságszolgáltatás továbbra is aprólékos pontossággal üldözi azokat, akik online vagy az utcán vállalják szolidaritásukat a népirtás áldozataival, miközben a németül beszélő Arye Sharuz Shalicar, az IDF szóvivője, aki részt vett a népirtásban, nyugatnémet közönség előtt ünnepelheti hadserege népirtó cselekedeteit. Például ezen a hétfőn Drezdában jelent meg, hogy bemutassa „Közel-keleti háborús naplóját” – a szász tartományi parlament legmagasabb politikai köreiből érkező különleges vendégek jelenlétében .
Rendszerkövető barbárság
Mindez nem pusztán a torz erkölcs kifejeződése. Inkább a „nyugati értékek” valódi magját tárja fel: az imperializmus barbár, kizsákmányoló hatalomvágyát, amely valójában sem az emberi jogokat, sem a saját lakosságával szembeni erkölcsöt nem ismeri el. Az egyetlen kategória, amely alapján a rendszer az embereket értékeli, az a profitgépezet számára való alkalmasságuk.Ez már régóta teljesen egyértelmű Németországban is, ahol a kormány és a politikusok gátlástalanul nézik, ahogy az emberek már nem engedhetik meg maguknak a borsos lakbért és fűtésköltségeket, és az utcára kerülnek, ahogy a nyugdíjasok elszegényednek, a hajléktalanok télen halálra fagynak, a törvényes egészségbiztosítással rendelkezők már nem kapnak megfelelő ellátást, ha betegek, és így tovább.
A német szociális jólét rövid szakasza a súlyos gazdasági válsággal a végéhez közeledik, és a BlackRock pénzügyminisztere, Friedrich Merz, a Kereszténydemokrata Unió (CDU/CSU) és a Szociáldemokrata Párt (SPD) koalíciójában most beindította az utolsó lökést a régi, új ragadozó kapitalizmus felé.
A „demokratikus” Nyugaton a társadalombiztosítás illúziója véget ért.
Az imperializmus fokozatosan felfalja saját belső támogatóit, akiknek nincs jelentős vagyonuk.
Egyre több olasz, spanyol, cseh, francia, brit, sőt német és más nyugati kezdi érezni azt, amit sok „globális déli” már tudott: a semmittevés nem fog megmenteni minket attól, hogy egy napon úgy végezzük, mint a palesztinok, ha az elitek szükségesnek ítélik. Mert az imperializmus az ilyen bűncselekményeken alapul. A barbárság mindig is összhangban volt ezzel a rendszerrel.
Norman Finkelstein: Én vagyok Izrael.
Soha nem mulasztom el az alkalmat, hogy áldozatként tüntessem fel magam, miközben erőszakot alkalmazok. 1947-ben az ENSZ egy másik nép földjének több mint felét nekem adta. Olyan ajándékot adott, amit nem érdemeltem meg, olyan gyarmati hatalmaktól, akiknek a föld nem is volt a tulajdona. Elfogadtam.
A szomszédaim tiltakoztak. Háborúnak neveztem – és a káoszban megkezdtem a tisztogatásokat. Több mint 700 000 palesztint űztek el otthonaikból – néhányan elmenekültek, igen, de sokakat fegyverrel kényszerítettek távozásra, falvaikat a földdel tették egyenlővé, nevüket kitörölték.
Aztán fenyőket ültettem a romokra – hogy elrejtsem az emléket. Erdők ott, ahol egykor házak álltak. Parkok temetők felett. Mindent zölddé tettem, hogy a világ ne lássa az alatta lévő sötétséget. Újraerdősítésnek neveztem. Ők kiirtásának hívták.
Én vagyok Izrael. Soha nem a békét választottam – csak az uralmat. 1967-ben megelőző háborút indítottam, és elfoglaltam Gázát, Ciszjordániát, Kelet-Jeruzsálemet, a Golán-fennsíkot és a Sínai-félszigetet. Azt állítottam, biztonsági okokból tettem. Hatalmi okokból tartottam meg. Településeket építettem, egyiket a másik után, és megfojtottam a palesztin városokat. A nemzetközi jog szerint ez illegális volt. Figyelmen kívül hagytam. A térképem nőtt. Az ő szabadságuk zsugorodott.
Én vagyok Izrael. Végezhettem volna a megszállással. Sokszor. De mindig nemet mondtam. 2000-ben Camp Davidben összefüggéstelen enklávék mozaikját kínáltam fel, falakkal, ellenőrző pontokkal és katonákkal körülvéve. Békének neveztem. A palesztinok elutasították. Extrémistáknak hívtam őket. Aztán falat építettem, nem a határomon, hanem mélyen az övékében. Biztonságnak neveztem. Ők lopásnak hívták.
Én vagyok Izrael. Dicsőítem a militarizmust. Arra nevelem gyermekeimet, hogy elhiggyék, ők a kiválasztottak. Tankönyveim kitörlik Palesztinát. Katonáim fegyverrel járőröznek tinédzserek között. Médiám igazolja a bombázásokat. Politikusaim viccelődnek azon, hogy Gázát a földdel teszik egyenlővé. Légicsapásokat küldök menekült táborokra, iskolákra és kórházakra. Aztán azt mondom, hogy ott emberi pajzsok voltak.
Én vagyok Izrael. Netanjahut választottam. Újra és újra. Nem véletlenül. Tudatosan. Olyan politikusokra szavaztam, akik megfogadták, hogy elpusztítják a palesztinokat, kiterjesztik a településeket, és soha nem engedik meg egy palesztin állam létrejöttét. Minisztereim az „arabokról” mint demográfiai fenyegetésről beszélnek. Telepeseim olajfákat égetnek. Csőcselékem azt skandálja: „Halál az arabokra”. Én ezt patriotizmusnak nevezem.
Én vagyok Izrael. Demokráciáról beszélek – de millióktól megtagadom azt, akik az ellenőrzésem alatt állnak. Olyan milliók felett uralkodom, akik nem szavazhatnak abban az országban, amely az életüket irányítja. Olyan utakat építek, amelyeken nem közlekedhetnek. Engedélyeket adok nekik a lélegzéshez, a mozgáshoz, az élethez. Bombázom Gázát, elzárom, és azt mondom, ez az ő hibájuk. Azt mondom, elhagytam Gázát – de én irányítom a levegőjét, a tengerét és a határait. Azt mondom, szabadok – aztán kiéheztetem őket.
Én vagyok Izrael. Elismerést követelek – de nem adok viszonzást. Azt követdelem, hogy a palesztinok zsidó államként ismerjenek el – miközben megtagadom, hogy akár kiejtsem a „Nakba” szót. Figyelmen kívül hagyom az otthonokat, a földet és a történelmet azoknak, akiket elűztem. Kulcsaikat múzeumokban őrzöm, ahelyett hogy a kezüket fognám.
Megtagadom a menekültek hazatérési jogát. Törvényeket hozok, amelyek „jelen nem lévőként” jelölik őket, még ha csak egy dombbal arrébb élnek is.
Én vagyok Izrael. „Antiszemitizmust” kiáltok, pedig valójában csak a felelősségtől félek. Minden kritikust gyűlölőnek bélyegzek. Elmosom a határt a zsidóság és a cionizmus között, és az egyiket használom a másik bűneinek leplezésére.
A történelmet fegyverként használom az apartheid igazolására. Manipulálom a traumát, hogy igazoljam a hódításokat. Azt mondom, „soha többé” – de hagyom, hogy másokkal megtörténjen, a saját kezem által.
Én vagyok Izrael. Soha nem leszek biztonságban.