Az októberi választások eredménye úgy tűnik súlyosan megroppantotta a kormánypárt önmaga legyőzhetetlenségébe vetett hitét, hiszen ma már minden jelentős személyisége a kommunikáció megváltoztatásának szükségességét, és a nép hangjainak meghallgatását forszírozza. Lázár János már egyenesen a világszínvonalú egészségügy, és oktatás megteremtését tűzte ki a legfontosabb pártállami feladatnak, ami enyhén szólva is teljes mellszélességgel szembe megy a kormányzat eddigi legfőbb célkitűzéseivel, és alapvető érdekeivel nem különben…. Az első sorban a fővárosi önkormányzatokban teret nyert jobbközép ellenzék máris a 2022-es Nagy Kormányváltásról vízionál, de a hosszabb, vagy rövidebb távú céljairól továbbra sem mond semmit, – néhány európai uniós béres,- nyugdíjas,- egyesült államos blöfftől eltekintve.
Érdemes megvizsgálni azt is, hogy milyen jelzések érkeznek a helyi közhatalomba újra visszakerült ellenzéktől a jövőt illetően. A nyilvánosan „elvtársozó” ferencvárosi Baranyi Krisztina üzenete épp olyan egyértelmű, mint a Czeglédy Csabát – a sokmilliárdos költségvetési csalás miatt büntetőper alá vont ügyvédet – alkalmazó erzsébetvárosi Niedermüller Péteré: Visszajöttünk, nem változtunk! Minden a régi lesz! De a fővárosi önkormányzat által megszellőztetett „dugódíj” projekt sem a szakmai tudás és hozzáállás fényes győzelméről, hanem csak az ötletelő, és „jókat mondó” kultúr-liberálisok újra visszanyert társadalmi szimpátiájáról tanúskodik.
Az ellenzéki pártok mindeközben egész pályás média kampányban hirdetik a fényes győzelmüket, hogy a saját embereiket sikerült betolniuk az önkormányzatokba. De mélyen hallgatnak róla, hogy ezek az önkormányzatok a centralizált kormányhatalom részeként működnek, a központi akarattal szemben gyakorlatilag tehetetlenek. Ergo a kormányzatot szolgálják ki, helyi végrehajtó erőként. Vagyis ez a győzelem nem több mint néhány zsíros állás kicsikarása a rendszerben, a rendszer valódi uraitól. Társadalmi segítséggel persze.
Ennek tükrében, egy az ország és a társadalom kifosztására szakosodott nagyvállalat alkalmazottainak státuszharca rajzolódik ki előttünk, amiben a tét az „előrejutás” a ranglétrán. Legvégül pedig az, hogy ki lehet két év múlva a mai megkopott, minden szinten lejáratódott, beteg és enyveskezű nagyfőnök helyett a vezérigazgató. A háttérben a média celebjeinek, és közpénzből fizetett megmondóembereinek hada tunkolja a tudatunkba hogy ez „A” közpolitika, sőt! Ez a politikai normalitás.
A teljesen normális módon polarizálódot társadalom egy jelentős része kíséri figyelemmel a politikai osztály e nemesnek nem mondható belső harcát, ízlés szerint drukkolva a statusban lévőknek, vagy a statusra törőknek, pont úgy ahogy a dél-amerikai szappanoperák és magyar valóság showk szereplőinek szokott. Cserében itt is Napi szinten garantáltak a fordulatok! Drogokról, lopásokról, szexjelenetekről, pazarul csillogó luxuskörnyezetről szólnak a híradások. (Autós üldözés még nincs, mert a porta épületbe integrált igazságszolgáltatás nem üldözi a vállalati vezetőket, bármit is kövessenek el.) De legalább a drága mozijegy vagy színház jegy miatt nem kell siránkozni: megspórolható. (Ha már úgy se telne rá)
Az ellendrukkerek persze szentül hiszik, hogy ha majd a statuszra törő kedvenceik kaparintják meg a fontosabb igazgatótanácsi helyeket, akkor majd nekik is jut valami a fosztogatásból: megbízható orvosi ellátás és oktatás, de legfőképp nem lesz majd gond az 1600 Ft-os lapocka megvásárlásakor, ha a hentes megkérdezi: „lehet kicsit több mint hatvan deka?”
A hitek és remények, a végletes tudatlanságból, és nemtörődömségből szőtt magyar rögvalóság így válik napi tragikomédiává, aminek több millió elhivatott statisztája van.
S ekkor – a finálé előzetes beharangozásaként Gyurcsány Ferenc – a Fecó vagy Fleto, kinek hogy derogál – mint az ellendrukkerek emblematikus vezére minden csatornán cáfolja, hogy vezérigazgató akar lenni. Agyrém! Akkor mire ez a nagy felhajtás? Csak a haverok zsíros állásáért küzd, mint valami politikusi szakszervzet?
Apropó szakszervezet! A vezérigazgató parancsára megszakadtak a szakszervezetekkel a bértárgyalások, ezért a nagy tolakodás lelkes rajongói kénytelenek néhány százalékos béremeléssel beérni a drasztikus helyett. Nem, a szakszervezetek nem hirdettek nyomban sztrájkot, mint a normális vállalatoknál. Mégpedig azért nem, mert bár a vezér munkaerőhiányt szajkóz, a valóságban meg leépítik a munkahelyeket, de ez kevesek tudatáig jut el. Nem is érdekes, ha holnap van hova bemenni nettó százért, – majd a családi pótlék segít hogy ne haljunk éhen. Csak egy hétig lesz zsíros kenyér zsíros kenyérrel. Ha jut egyáltalán annyi, és addig..
Mindeközben:
Nagy számban fagynak meg az emberek, vagy halnak meg szemműtétben kapott banális fertőzés miatt, ami sehol a művelt Európában nem fordulhat elő. Ilyen nagy számban összesen sem! Napi szinten tucatszám löknek utcára devizahiteleseket az elárverezett otthonaikból, akik közül sokan a vezérigazgatót próbálják segítségül hívni. Nem is sejtik, hogy épp az adta el őket az EBRD-nek, szerződésben garantálva, hogy nem akadályozza meg a kilakoltatásukat, és az elpofátlanadott újuzsorások abszurd követeléseinek végrehajtását. (emiatt csak Hayek és Thatcher örömkönnyei enyhítik a pokol vad hevét, de van még hely az örök Jacuzziban..) Éhező gyerekek állnak sorban az utcán szintén éhező szüleikkel a csípős fagyban egy tál meleg ételért, amit évente egyszer kétszer a “kőgazdagok” adományaiból finanszíroznak, akik gavallérosan lemondanak néha egyetlen reggelijük áráról – aztán elteszik az átutalási bizonylatot. Biztos ami biztos. Hol is láttuk ezt a viselkedést? A prekariátusban nem mindenki mer kiállni kérni, de százával vetnek véget bicskával, késsel, gyilokkal az addigi szerelmeiknek és kapcsolataiknak, sőt már egy rosszul sikerült autós manőverért is vér folyhat. A világvége hangulat itt csak érzés, egy ösztön, nem öntik szavakba, csak tettekbe. (ugyan mi ehhez képest a “kommunizmus pokla”?)
Fent pompa és harc a még nagyobb luxusért, – lent vér, könny, szenvedés és halál. Akár egy negyed osztályú ponyvaregényben, amit valaki egy nyomornegyedben, betűnként fabrikált össze, különösebb tárgyi vagy művészi mondanivaló nélkül…
Saint Ernesto! – kiált fel a képzett, olvasott, sokat látott és tapasztalt, de a harcokban nem kompromittálódott dolgozó had. Mi lesz még, mi jöhet még ezután? Talán az abszolút semmi. Már ha a liberálisok hatalmi civakodása véget ér valaha egyáltalán.
Aztán lemondóan hallgatják vagy olvassák a – pestiesen szólva „segghülye” – szélsőjobboldaliak kormány ajnározását, a liberális oktatási rendszerben szocializált tudatlanok tirádáit a „legyőzött,” de valójában sosem volt kommunizmusról, meg a porba omló európai szociális államokról, vagy legújabban a rendszer alig hat éves áldozatait még arra éretlenül is az embertelenné változtatott oktatási rendszerbe hajtó törvénykezésről, ami újabb tudatlan, és kellően engedelmes rabszolga tömeget nevel majd a rendszeruraknak. S akinek ez a tömény lelki, szellemi, és erkölcsi mélység nem elég érthető, az magyarázatot találhat a vezérigazgató ellenfeleinek kommunistává, szélsőbaloldali kártevővé minősítésében, amit szintén a szélsőjobboldal megmondóemberei hangoztatnak abból a szellemi bázisból amit se 8, se 12 se 20 kemény (?) tanulással töltött év alatt se voltak képesek kellő mértékben felhalmozni, és korszerűvé tenni. Egyesek a „szélsőbaloldali kommunisták” közpénzéből sem!
Mint látható a nagy vezetői frontok mozgásban vannak, de a harc vége nem látható. Csak az, hogy egyre foszlik annak az esélye hogy a vezérigazgatót leváltsák és a vállalat profilt váltson, ezért a csőd most már bizonyos hogy elkerülhetetlen. Kár hogy ártatlanok fogják megint megfizetni a költségeit, ahogy azt a néhai Galbrigt professzor megjósolta. De ugyan! Ki tudja már ennél a cégnél, hogy ő ki volt?
