Megkérdeztem néhány tanultabb fiatal ismerősömet, hogy szerinte mi a haza és a hazaszeretet fogalma?
A többség közhelyeket mekegett makogott, de volt aki a hazának a szülőföldet, a hazaszeretet a Trianoni békeszerződés alapján elcsatolt országrészek, és a Romániában élő magyar nemzetiség iránti olthatatlan lelkesedésben is határozta meg…
A hazafi tehát a mai fősodrú gondolkodásban az a magát hazaszeretőnek mondó ember, aki a szabolcsi Bokoralja 12972- sz alatti tanyájából elmegy az Adriára, és ott „otthon van” – sőt mély felháborodással konstatálja hogy az uralkodó magyar faj nyelvét már nem is beszélik a helyiek. No persze a legjobb neki otthon, a szabolcsi homokon, ahonnan teljes perspektívájában tárul elé a nagyvilág..
Nem sarkítok. Ez a delejes magyar valóság!!
Én a gyerekeimet arra tanítom, hogy haza az, ahol a család van. A családnak meg ott a helye, ahol az teljes biztonságban van. Azok a mieink, akik a családunk biztonságát közös erővel segítenek megteremteni fenntartani, és mindentől megvédeni. Sztrájkolunk sőt háborút is viselünk egymásért ha kell, és meg is halunk néha, ha azt kell tennünk a közösség szabadságáért és boldogulásáért…
Vagyis a családunkat körbevevő közösség szeretete, szolidaritása, és kollektív, egymásra utaltsága kupolaként borul ránk, és a földre ahol élünk. Ez a kupola maga a hazánk, attól függetlenül hogy alatta, vagy máshol születtünk. Ahol a felsorolt elemekből bármi hiányzik, az viszont vagy egy ellenséges terület, vagy egy kirándulásunk állomása, de semmiképpen nem a hazánk.
Az, hogy milyen nemzetiségű emberek, kik tartoznak, tartozhatnak a kupola alá, teljesen mindegy, mert bárki tartozhat oda, bárki lehet a közösség tagja ha akarja, és elfogadja a közösség értékeit és szabályait.
A kupola alatti föld pedig ahol élünk, lakunk, meg magától adott. Legfeljebb elvándorolunk ha valamiért ránk szeked vagy ránk omlasztják a szomszédok. Mert őket megválogathatjuk!
A hazaszeretet tehát annak a földnek és emberi közösségnek a szeretete, ami a hazánkat alkotja. A hazáját – annak minden alkotórészével együttesen – szerető ember a hazafi.
A magyar haza – míg haza volt- sok nemzetiség lakta. Délszlávok, románok, németek, ruszinok, cigányok, szlovákok, zsidók, bolgárok és örmények sőt görögök is. Minden nemzetiségnek van azonban anyaországa, zászlója, himnusza, a nemzete történelméhez kötődő ünnepei, népszokásai. Nem lehet ezért nem hazafinak nyilvánítani pl. azt a zsidó nemzetiségű honfitársunkat, akinek nem István volt az államalapítója, hanem Saul, vagy Dávid, az ősei nem nyereg alatt puhították a húst és kumiszt se ittak soha, stb. De hazafinak se lehet nyilvánítani azt, aki a közösség generális érdekei ellen küzdő (pl. a közhatalommal visszaélő) csoport tagja vagy annak támogatója.
Ahogy az is balgaság, hogy egy soknemzetiségű országban – mint a mienk – csak az államalkotó nemzet szokásait és kultúráját ismerjük el – ideértve a vallási hovatartozást is. A kulturális szegregáció a szabad vélemény eltiprásának első lépcsője, amin könnyű a felső szintre jutni, és ha rálépünk, attól kezdve már nem beszélhetünk közösségről. Ha pedig nincs közösség, ott haza se lehet. Nem csak az elnyomottnak, és a véleményük miatt elhallgattatottaknak nem!
Ergo:
Ahol a véleményt eltiporják, ahol a teljes közösség létbiztonságát egy hatalmi csoport elvonja, s csak magának és kiszolgálóinak biztosítja, ott a családunk veszélyben van: Ahol a családunk veszélyben van, az ellenséges terület, akik pedig a családunk, a közösségünk biztonságára törnek, azok az ellenségeink. Minél többen vannak, annál károsabbak, és annál nagyobb ellenségeink. Az ellenség ellen harcolni a családunk iránti kötelesség, jogos önvédelem.
A közösség tagjaiként viszont nem csak magunkat, hanem másokat is meg kell védenünk, hiszen ők is megvédenek minket szükség esetén. Legalábbis régen így volt ez…
