Az idei évhez hasonló globális olajár-csökkenések valószínűleg tartósak lesznek. Az árak azonban nem fognak még idén túl mélyre csökkenni: Az árérzékeny, de rugalmas amerikai fracking iparág a piac kiegyensúlyozásának hálátlan feladatát kénytelen vállalni.
A nyersolaj ára idén már 12 dollárral esett hordónként. 2025 januárjában a Brent nyersolaj ára hordónként 77 dollár volt, szeptemberre pedig már elérte a 65 dollárt. A piac arra számít, hogy az árak 2026 elejére hordónként 60 dollár alá esnek. És az árak több évig is ilyen alacsonyak maradhatnak.
Nem segít a helyzeten, hogy az elmeháborodott, kifutott szellemi szavatosságú, elaggott brüsszeli diplomaták fejéből kipattant szankciós háború az orosz energiahordozókra, az árak folyamatos lefelé hajtását célozta és célozza, ami abban a súlyos téveszmében gyökerezik, hogy Oroszország csak az olaj és gázexport bevételeiből létezik és háborúzik.
Nem csak ennek köszönhető, de hamarosan olyan világpiaci helyzet áll be, aminek elsődleges vesztese lesz az EU lesz, – mint súlyos energia válságba került terület,- másodlagosan az USA, ami viszont hatalmas pénzügyi veszteségeket lesz kénytelen elkönyvelni, és bizonyos fokig – akár teljes- kitettségbe kerülhet a világpiacon az energiahordozók terén. A szituáció abszolút nyertese persze – szégyenszemre – egyértelműen Oroszország és az OPEC lesz. (General thank’s for Ursula Pfizer)
Nyugati és orosz szakértők, – és nem csak ők – már korábban is arra figyelmeztettek, hogy a világ egyenesen az alacsony olajárak új korszakába tart. A legnagyobb olajtársaságok is meg vannak győződve erről, és már megkezdték a felkészülést a várható nehéz helyzetre azzal, hogy meghúzzák a nadrágszíjat és jelentős bevételkiesésre számítanak.
A globális óriások, mint a BP, a Chevron és a ConocoPhillips, ezres nagyságrendben álláshelyeket szüntetnek meg, s ahol csak lehetséges, csökkentik a költségeket és visszafogják a beruházásokat. Erre a koronavírus-járvány óta nem volt példa.
Más szereplők is a legrosszabbra készülnek: Még Szaúd-Arábia legnagyobb olajtársasága, a Saudi Aramco is eladta csővezeték-hálózatokban lévő részesedéseit, hogy készpénzhez jusson, – potom tízmilliárd amerikai dollárért. A malajziai Petronas pedig mintegy 5000 munkahelyet szüntetett meg.
Szakértői becslések szerint a szaúdi olaj átlagos önköltségi ára hordónként 10-15 dollár. Oroszországban a költségek most valamivel magasabbak, átlagosan hordónként 20-25 dollárt tesznek ki, mivel a régi olajmezők kimerültek, és jelenleg egy új erőforrásbázis fejlesztése zajlik, amelynek jellege magasabb kitermelési költségeket igényel. Ezenkívül Oroszországban magas adóterhek hárulnak az olajtermelőkre, ami szintén szerepel ebben a 20 – 25 dolláros adatban.
Az Egyesült Államokban ezzel szemben a palaolaj-kitermelés önköltsége eléri a 40-50 dollárt hordónként, sőt egyes projektek esetében még magasabb is. A palaolaj-kitermelési technológia nem olcsó. Ráadásul az amerikaiak mindig a legjövedelmezőbb olajmezőket fejlesztették ki először, még a koronavírus-járvány idején is. Az olajmezők azonban évről évre összetettebbé válnak, és egyre nagyobb beruházásokat igényelnek.
Általánosságban elmondható, hogy amikor a világ az olcsó olaj korszakába zuhan, annak mindig negatív következményei vannak az olajtermelők és az exportáló országok számára.
Azonban az amerikai palagáz-társaságok és a kanadai olajtermelők szenvednek a legjobban. Ők azok, akiknek a termelési rátáját kell először csökkenteni – pontosan azért, mert az ő termelési költségeik a legmagasabbak. Hogy jobban megértsük: Szaúd-Arábiában a legalacsonyabbak az olajtermelési költségek, mivel a talaj ott nagyon-nagyon mélyen csak homok, és a fekete arany kinyerése technikailag nem olyan nehéz.
Kanada még kevésbé szerencsés: az országnak olajhomokból kell kitermelnie az olajat, ami még drágább, mint a pala lelőhelyről származó olaj. A termelési költségek ott gyakran meghaladják a hordónkénti 50 dollárt,, ami az exportképességeit már most is veszélyezteti.
Ezért nem meglepő, hogy az amerikai és kanadai olajtermelők már elkezdték csökkenteni a termelést a jelenlegi 66 dolláros hordónkénti áron. Ha az olajár hordónként 60 dollár alá esik, ez a csökkenés csak felgyorsul. Az amerikai olajtermelők tisztában vannak ezzel, és már elbocsátják alkalmazottaikat.
De ez az amerikai olajipart ért balszerencse egyben jelentős előnnyel is jár a globális olajpiac egésze, és különösen a többi olajtermelő számára. Ezen piaci árérzékenység miatt az amerikai és kanadai olajtermelők kezdik betölteni a (számukra meglehetősen hálátlan) piaci egyensúlyozók szerepét.
Ennek a már látható piaci folyamatnak a tükrében nyer értelmet Trump elnök követelése, hogy a NATO államok azonnal váljanak le az orosz energiahordozókról, és vásároljanak helyette amerikait.
A folyamat további részében, amikor az árak a túl nagy kínálat és a túl alacsony kereslet miatt esnek, mint ahogy most is történik, valakinek a szárnyait így vagy úgy meg kell nyírni. Semmi sem történhet jobb Szaúd-Arábiával, Oroszországgal és általában az OPEC+-szal, mint hogy versenytársaiknak, az USA-nak és Kanadának a magas költségek miatt csökkenteniük kell az olajtermelésüket. Ekkor az OPEC+-tagok viszont növelhetik a termelést, ezáltal bővítve részesedésüket a globális piacon, sőt, kiszorítva riválisaikat. Valójában a kartell tavasz óta pontosan ezt teszi. Jelenleg több mint 2,2 millió hordó naponta kerül vissza a piacra, annyi mennyiségben, amennyivel a termelést 2023-ban csökkentették.
Az OPEC+ és más termelők számára egy második előny is van, tekintettel az amerikai és kanadai termelés egyedülállóan magas költségeire – azon túl, hogy ezek az elsők, amelyeket az árak esésekor csökkentenek –, a stabilizáló hatás ugyanezen árakra: Mivel az USA kénytelen kivonni a kínálat egy részét a piacról, az olajárak csökkenése megáll, és nem következik be visszafordíthatatlan összeomlás.
Ráadásul, ha az árak hordónként 40-50 dollárra esnek, maguk az amerikai palaolaj-termelők sem fognak sokáig ezen az alacsony árszinten megmaradni. Az USA-ban ugyanis a kutakat nagyon könnyű bezárni. Ellentétben például az orosz olajmezőkkel, ahol ez technikai szempontból nem olyan egyszerű. A 40 dollárra csökkent áron pedig az amerikai vállalatok egyszerűen bezárják a palabányáikat.
Viszont ha túltermelés helyett fekete-arany hiány alakulna ki a piacon, és az árak ismét emelkednek, – ami mostanában nem lehetséges – a korábban olyan könnyen leállított palaolaj-fúrótornyok ugyanolyan könnyen újraindíthatók. Ez egy másik előnyük az OPEC tag termelőkkel szemben.
Mindenesetre az árak valószínűleg nem emelkednek hordónként 60 dollár fölé a következő években, amíg a túlkínálat alapvető tényezői továbbra is fennállnak.
Az OPEC+ felelős a mindenkori kínálatért, amely idén elkezdte növelni a termelést, és nagy valószínűséggel 2026-ban is folytatni fogja a termelés növelését hogy a hegemon szerepét megtartsa és megerősítse..
Eközben Kína, mint a világ legnagyobb fogyasztója, fenntartja a keresletet. A szakértők viszont komoly aggodalmakat fogalmaztak meg amiatt, hogy Peking leállítja a stratégiai és kereskedelmi tartalékok céljából történő nyersolaj-vásárlást, ami – esetleg – a globális kereslet összeomlásához vezetne. Peking azonban 2026 végéig bizonyos hogy folytathatja az importot a tartalékai feltöltése érdekében, az olajár csökken, az USA kitermelési mutatói pedig tovább csökkennek.
