Részint meg azért nem írtam ide, mert a baloldal legyilkolásában érdekelt ellenfelek nemtelen módon sajtópereket, avagy koholt vádakon nyugvó büntetőpereket akasztottak a nyakamba, s nem voltam biztos benne, hogy a bloggerkedésem miatt nem következnek – e majd újabb és újabb feljelentések. Nem a perektől féltem. Hanem attól, hogy még jobban eldurvul a családom ellen indított jobboldali – liberális pogrom, amit a bíróságokon előadott esetlen hazugságaik sorozatos bukásai miatti dühükben indítottak ellenünk.
A pártot közben sajnos likvidálták, (veszettünk) csak a személyes támadásokat sikerült visszaverni a szokásos évekig tartó bírósági procedúrákkal, amit az orbán kormány Gazdasági Minisztériumából vezényeltek, és a Fővárosi Törvényszék közpénzfüggői szolgamód hajtották végre az utasításait.
Olyan igen jelentős, általam felettébb nagyra becsült kiváló szociáldemokraták kerültek ezzel partvonalra mint Sztankovánszki Tibor, Dr. Kulcsár Péter, vagy László Sándor, Tóth Péter és sokan mások. Megtiszteltetés volt velük dolgoznom a hazámért, a dolgozó emberekért, és azokért akiket senki nem akar képviselni.
Végül Ausztriába vetett a sors – ide menekültünk, és itt élek két éve a családommal együtt,- s lassan de biztosan elszakadok attól az innen szürreálisnak – néha bizarrnak – látszó világtól, ami a magyar hétköznapokat jellemzi. Ez elég ok volna arra, hogy hagyjam ezt a blogot a süllyesztőben (a net ezer évig is megőrzi talán ezt a „lábnyomomat”) de még sem teszem. Elhatároztam, hogy írni fogok, még hozzá úgy, hogy igyekszem a kívülálló szemével látni és láttatni a magyarországi dolgokat.
Linz, 2017. szeptember 30.
Barátság!
