Február 25.-ét a „kommunizmus áldozatainak emléknapja”-ként szokás Smidt Mária tudós történelemhamisító áldozatos munkája jóvoltából ünnepelni. Ám joggal merül fel a kérdés: ha nem is volt soha sehol kommunizmus, akkor hogy lehettek annak áldozatai? Lehetséges hogy ez az emlékezés nem a hajdani diktatúra áldozatairól szól, hanem egy hasonlóan elítélendő, de még nem olyan erőszakos diktatúra társadalmi elfogadtatásának eszközéről van szó?
Sajnos, máig sincsenek letisztázva a fogalmak. Az utóbbi 30 év sűrűn ismételgetett hazugsága, a „létező és legyőzött kommunizmusról és szocializmusról” már valóssá teszi őket attól függetlenül, hogy soha nem léteztek! A háttérben a neoliberális társadalom megalapozása áll, ami az oktatással kezdődik. Ez pedig kiváló teret nyújt a rendszer létjogosultságának a dolgozó fejekbe oltására. Így az oktatási rendszer amint a liberálisok kezébe került, máris átírták a tankönyveket. Kezdetben csak a politikai múlt legsötétebb szereplőinek gaztettei relativizálódtak (pl, Horthyé) de ma már nem mulasztják el kifejteni az általános iskolai tankönyvektől a disszertációkig, hogy a neoliberális világrend a mindenkit boldogító demokrácia maga, ami „legyőzte a kommunizmust” (badarság!) aminek minden politikusa maga a patás ördög volt. (még nagyobb badarság) Ennek a 30 év óta tartó kitartó szajkózása oda vezetett, hogy ezt a neoliberális ordas hazugságot a legokosabbjaink is hajlandóak tényként kezelni.
Természetesen, ezzel szemben se kommunizmus, se szocializmus nem volt soha, és a mi hazánkban is egy torz munkásállam létezett „szocializmus”-nak bélyegezve, ami sértő még a szocialistákra is.
De akkor kik az áldozatok? S legfőképp kié, és mié?
De akkor kik az áldozatok? S legfőképp kié, és mié?
A II. vh utáni korszak ugyan olyan alkalmazkodás volt a földrajzi és nemzetközi szerződések által diktált okok miatt is kényszerűnek nevezhető szövetségeshez, mint 1990 után az ország új urainak rendszeréhez való alkalmazkodás. (Lásd Bush-Göncz paktum 1990 májusa, Washington,- minden politika történeti munkában szó esik róla)
Az alkalmazkodás keretei közt okszerűen terjedt el a politikai kényszerítés és az erőszak, mivel ez volt a szövetségesünk rendszere maga, ezért az onnan érkező tanácsadók sem tudtak másmilyen tanácsokat osztogatni, csak olyat, mint amivel a saját rendszerüket – a Stalin diktatúrát – felépítették.
Mai – baloldali – értelmezésben a korszak áldozatainak négy nagy, több összetveős csoportja van.
Az 1948 és 1956 közti időben a torz munkásállam részben az alkalmazkodás, részben a stabilitás létrehozása, részben a politikai ellenfelekkel való leszámolás keretei közt több ezer ember egziszenciáját tette tönkre. Ideértve a maradék arisztokrácián kívül az államosításokat, a kis és középbírtokos gazdák ellehetetlenítését az állami gazdaságok és TSZ-ek létrehozásával.
De nem ide értve azoknak a földosztás után, a TSZ gazdálkodásba vont földek generációk óta nincstelen újgazdáit, akik ezáltal tartós és biztos munkához, jövedelemhez jutottak – de mégis ezek és utódaik azok, akik a legnagyobb tömegben és leghangosabban sérelmezik a „vagyonuk elvesztését” (amit végül is csak ideig óráig volt a saját tulajdonuk, és semmit nem tudtak vele kezdeni, ami a közellátás biztonságát is veszélyeztette).
Ide sorolandók még azok, akiket a lakosságcsere keretében deportáltak a környező országokba, vagy Németországba. (Ez utóbbiaknak óriási szerencséje volt, amit csak mostanában kezdenek megérteni)
A második csoportba azok a kisgazda és szociáldemokrata politikusok tartoznak, akik a Nemzetgyűlés után, szabad választások utján kerültek a parlamentbe. (Jobboldaliakat nem delegált a nép!!!!) Ellenük politikai kényszerítés folyt, minden esetben az államhatalom eszközeivel, aminek célja első körben a hatalom megszerzése, második körben a kialakított diktatórikus hatalom megszilárdítása volt.
Mi, szociáldemokraták ebből a korból sok áldozatot tartunk számon. A Mauthauseni lágert Horthy jóvoltából megjárt, koncepciós perben elítélt Peyer Károlytól kezdve a kihallgatáson agyonvert Ries István igazságügyi minisztereig, aki a Magyar Köztársaság Alkotmánya szövegének is kidolgozója is volt.
A harmadik csoportba az 1956-os felkelés áldozatai tartoznak. Kivéve azokat, akiket nem a diktatúra fegyveresei öltek meg október 23-án, hanem az ezután az országra szabadult felfegyverzett, Pongrátz és Mész -féle náci útonállók.
A rend helyreállítása után született bírósági (halálos) ítéletek zömében világosan feltárta a jobboldali történetírás, hogy a legtöbb elítélt nem a diktatúra ellen folytatott fegyveres harcot, hanem a köz és magántulajdon ellen. Sokszor elképesztően barbár gyilkolással is. (Lásd pl. Mész János és Wittner Mária csoportjainak háborús bűnös gaztettei) Ezeknek semmilyen társadalmi célja nem volt, így nem kapcsolhatók össze a diktatúra ellen harcolókkal, így áldozatok sem lehetnek. Köztörvényes bűnözők voltak.
Ide sorolhatjuk a Nagy Imre kormányt is, ami ostobán annektálta az útonálló hordákat az állami karhatalomba, és azzal magára vállalta azok háborús bűneit.
A diktatúra áldozatainak negyedik csoportja a munkavállalók teljes tömege volt, amitől elvették a szabad bérmegállapítás jogát a totális hatalom érdekében. Elsorvasztották a szakszervezeteket, – egy komprádor vízfejet hozva létre helyette – és a diktatúra magához ragadta a munkások érdekképviseletét is. Ez a mai napig sorstragédiákat okoz, lévén hogy a „szabadságot elhozó” liberálisoknak ezt az alapvető szabadságjogot esze ágában se volt – és ma sincs! – visszaadni, a Munkáskamarát helyreállítani.
Mindent összevetve: ez az emléknap legfőképp a munkáspárti emberek emléknapja – ideértve sok sok kommunistát is – a munkavállalóké, akik ma is ugyan abban a piszkos diktatúrában élnek, hiszen az erőszakot leszámítva szinte minden ugyan olyan mint akkor volt!
A baloldali értelmiséget ezzel együtt óriási felelősség terheli, hogy ma is inkább individualista megközelítésből szemlélik ezeket az eseményeket, és tűrik, hogy a „kommunizmus áldozatai közt” köztörvényes bűnözők emléke előtt is hajtsunk fejet. Noha épp elég áldozata van ebből a korból a munkásosztálynak ahhoz, hogy ez a valódi baloldalnak, a diktatúra elleni harcában elesett hősei emléknapja legyen!
Dicsőség a hősöknek! Gloria in heroibus!
