Bibó István azt írta: „Ha egy emberi közösség a hazugságok olyan zsákutcájába beleszurul, ahol a dolgokat nevükön nevezni nem lehet, és nem is szabad, akkor ez előbb utóbb mindenképpen elvezet az adott emberi közösség általános értelmi és erkölcsi lezülléséhez. „
Ez az örök igazság azonban a legcsekélyebb hatást sem fejt ki a történészekre akik természetsen a médiával együtt a politika osztály szerves részei. Osztályukkal kollektíven hazudnak reggel délben és este a valódi magyar történelemről, – talán nem is alszanak a serénységtől, és ezért éjszaka is folytatják. Jó pénzért persze. Így a multunkat illetően permanens hazugságban élünk mi magyarok, úgy tíz milliónyian, ami nem csak helytelen közös döntésekhez vezet, hanem rendkívül káros következményekkel is jár a társadalmi viszonyaink tekintetében.
De lássuk a legmegosztóbb és legkárosabb hazudozásokat.
Az Árpád ház.
Az első tragikus hazugság az Árpád ház meghamisított története, ami időről időre muníciót ad a legbutább fanatikusoknak, legyen akár politikai vagy vallási cél ami vezeti őket.
Sokan istváni államról papolnak, bár az jogilag sosem létezett, lévén hogy az Árpád ház uralkodói joga nem törvényes úton került az I. István néven szentté avatott király birtokába.
Az ezt megelőző igen brutális tömeggyilkosságok és permanens családírtás – amik a hatalom törvényes birtokosainak és azok örököseinek és törzseinek elpusztítását célozta,- a mai napig tabu téma a történész körökben.
Ahogy azt sem kötik a nép orrára, hogy az Istváni államalapítás nem volt osztatlan siker a magyar törzsek közt, és a nagyobb részük eztán még évszázadokig nem ismerte el az Istváni államot. Sőt harcoltak is ellene, amiért a mindenkori királyság állandóan idegen zsoldosokkal vette magát körbe, mert a magyarokban egyszerűen nem bízott, mert az ellenük elkövetett súlyos bűnök miatt nem is bízhatott.
Az Árpád ház kihalása is roppant hazugság. Bár vak Béla király 1131-ben minden olyan magyar főurat megöletett akit csak tudott, aki a törvényes -Árpádtól származtatott – uralkodói hatalom lehetséges jövőbeli birtokosa lehetett volna. Ezzel a rokonság írtó gaztettel a saját leszármazottai jövőjét stabilizálta a hatalomban, és az ország fizikai megosztottságát is felszámolta a déli hercegség eltörlésével, és idegen urak közti felosztásával.
Ám ettől függetlenül – mivel Béla nem tudott mindenkit megöletni – 1301-ben, az utolsó leszármazottja halálakor több Árpád házi főúr is élt az országban, aki a törvényes uralkodói hatalomra öröklési jogon aspirálhatott volna. Közülük a ma is ismert Turul nembéli Imre, Nagyváradi püspök volt, aki elődeihez hasonlóan valamiért nem jelentkezett István koronájáért.
Viszont világos, hogy I. István minden utódja vakon követte a nyugati uralkodóházak parancsait – így minden utódja akit a hamis királyi cím birtoklása után viszonylag gyorsan szentté is avattak, tulajdonképpen trónbitorló – egyfajta bűnöző – volt. Viszont ezeket a bűnöző szenteket kellett a népnek imádnia, vagyis már az írott magyar történelem kezdetén a deviánsok voltak a történelmünk kiemelkedő alakjai.
Ám ettől függetlenül – mivel Béla nem tudott mindenkit megöletni – 1301-ben, az utolsó leszármazottja halálakor több Árpád házi főúr is élt az országban, aki a törvényes uralkodói hatalomra öröklési jogon aspirálhatott volna. Közülük a ma is ismert Turul nembéli Imre, Nagyváradi püspök volt, aki elődeihez hasonlóan valamiért nem jelentkezett István koronájáért.
Viszont világos, hogy I. István minden utódja vakon követte a nyugati uralkodóházak parancsait – így minden utódja akit a hamis királyi cím birtoklása után viszonylag gyorsan szentté is avattak, tulajdonképpen trónbitorló – egyfajta bűnöző – volt. Viszont ezeket a bűnöző szenteket kellett a népnek imádnia, vagyis már az írott magyar történelem kezdetén a deviánsok voltak a történelmünk kiemelkedő alakjai.
Az ezekhez a tényekhez képest borzalmasan eltorzitott hősi történelmet persze rá lehet fogni az 1301 óta tartó idegen uralom alatti történelem hamisítási kényszerekre, amivel el akarták törölni a magyar nép identitását. Csak hogy Magyarország már több mint 100 éve szuverén ország – lehetne ha a tudománya is az volna.
A mohácsi csata
A következő ordas hazugság folyam a mohácsi csata körül terjeng. A leiratok szerint Mohácsnál II. Lajos magyar király, és magyar serege hősies küzdelemben vesztett a hazánk elfoglalására törő oszmán török sereg ellen. Csak hogy ebből egyetlen szó sem igaz.
II. Lajos litván származású bábkirály volt az ország élén, akinek uralkodása inkább volt hasonló egy hatalomra jutott nemzetközi bűnöző bandita vezér országfosztogatásához, mint egy törvényes uralkodó regnálásához. Lajos ezért nem bírta a magyar urak többségének bizalmát sem.
Azt egyelőre nem tudni, hogy a saját ostobasága miatt, vagy külföldről jött parancsra döntött úgy, hogy a mindössze 25 ezer főt számláló szedett vedett seregével elébe megy a több mint százezer fős profi, harcedzett, és a kor legjobb fegyverzetével rendelkező török seregnek. Az bizonyos, hogy a törökök nem akartak a magyar királyság ellen harcolni – a magyar rokonságra is hivatkozva – de keresztül kellett hogy vonuljanak az országon Habsburg Ferdinánd – II. Lajos sógora – megleckéztetésére.
A 25 ezer fős „magyar” sereg legnagyobb részét szerb, horvát, és szlovén katonák alkották, abból magyarok alig néhány ezren voltak. A magyarok hiánya részben a király népszerűtlenségével magyarázható, részben azzal, hogy ebben az időben már nem nagyon éltek magyar közemberek az országban, lévén hogy az előző korok népirtásai és nagy háborúi elpusztitották őket. Ekkorra az ország lakossága már olyan összetételű volt, mint amit a királyi sereg összetétele is tükrözött.
A katasztrofális vereség borítékolható volt, és inkább volt felháborító, mint hősies. Nem beszélve arról, hogy megmutatta a törököknek hogy az ország védelmi potenciálja már a nullával egyenlő, és ezért háborítatlanul foglalták el az ország nagy részét. A csata után 150 évig tartó török hódoltság talán sosem következik be, ha a királyság tárgyalt volna a törökökkel a mohácsi ostoba és öngyilkos roham előtt. A történelemben persze nincs „ha” de a mohácsi csata a magyar történelem legostobábban megvivott, egyértelműen országvesztő ütközete volt, amiért súlyos felelősség terhelte II. Lajost, aki nem csak ezért ezért nem volt hős.
Rákóczi szabadságharca.
A következő roppant hazugságfolyam a Rákóczi szabadságharc története.
Minden közismert vélekedéssel szemben a harc a korona „törvényes” birtokosa ellen, vagyis a regnáló királyi állam ellen zajlott. Az előzménye a korona karlócai béke (1699) utáni dilettáns és kapzsi gazdasági intézkedései voltak. A török uralom alól felszabadult területeken ugyanis az udvar csak „megváltási pénz” fizetése fejében volt hajlandó visszaadni a földeket a korábbi birtokosainak. A birtokosok persze nem rendelkeztek pénzzel, hiszen ha volt is nekik valaha, azt a törökök elleni küzdelemre fordították. Így a birtokaikat nem kaphatták vissza, és az addig jól működő termelési láncok is felbomlottak.
Ez a folyamat a gazdasági láncban a jobbágyságot is igen érzékenyen érintette, nem csak a birtokosokat. Így néhány év alatt elviselhetetlenné vált a nyomor, ami egyébként a török hódoltság alatt sem volt jellemző! Meg kellett jelennie egy Esze Tamásnak, aki a népi elégedetlenségből összetartó sereget képes kovácsolni.
Rákóczinak és főembereienk ugyan ekkor szintén üzleti és birtok vitái voltak a koronával. Őket ugyan úgy kizárta az udvar a birtokaikból mint több tucat magyar főnemest és a kisnemesek százait. Rákóczi harciasan követelte a jussát – nem az összes magyarét – de hiába, ezért közte és az udvar között a viszony egyre inkább elmérgesedett. Aztán az udvar egy durva fenyegetése után – nem túl bátran – Lengyelországba menekült 1701 novemberében, ami után már semmilyen ráhatása nem volt a magyarországi történésekre. De nem is igen foglalkozott vele, hiszen a szerelmi életével volt elfoglalva bizonyos Elżbieta Sieniawska nevű roppant gazdag és nagyon befolyásos nemes asszonnyal – aki anyagi és politikai támogatása nélkül nem mellesleg a későbbi kuruc felkelés is egyszerűen lehetetlen lett volna.
Esze Tamás akit a kuruc lázadás kirobbantójaként ismerünk, nem azért kereste fel első ízben Rákóczit, hogy a kuruc felkelés élére álljon, hanem azért, hogy mint regionális nagyúr, fogadja a zsoldjába, hogy a korona seregéből való dezertálásért járó halál büntetést megússza. A harcok pedig távolról sem a nép, hanem Rákóczi erdélyi fejedelemmé választásával kapcsolatos magán érdekei miatt indultak meg, amiket Sieniawska asszony érthető okból a legmesszebbmenőkig (pénzzel és fegyverrel) támogatott.
Rákóczit végül a felduzzadt seregei élén 1704-ben Erdély utolsó fejedelmévé választották, majd az udvar dilettáns és rabló, fosztogató jellegű gazdaságpolitikáján fellázadt rendek és nemes urak fővezérnek (DUX) kiáltották ki azzal, hogy fejedelemként vezesse hadba őket a magyar korona ellen. Szó se volt a jobbágy felszabditásról és egyéb ilyen modern egyenlősdiről, csak az urak akarták a koronától vissza szerezni a birtokaikat!
A testvériség és szabadság nevében megindult kuruc seregek azonban nem csupán a korona hatalmát biztositó seregek ellen küzdöttek, hanem rendkivül sokat öltek és raboltak az elfoglalt területeken, ahol aztán rémuralmat tartottak fenn. A kurucok inkább voltak tehát rablógyilkosok mint a magyar szabadság hősei. Sőt, az egész háború mögött csak Rákóczi egyéni érdeke állt, amit az ország és a nép érdekei felé emelt azok nem kis megtévesztésével – amit a liberalizmus korai megjelenéseként azonosíthatunk.
A Német -Római birodalom uralkodó házaitól való függetlenedés – a szabadság – kivívása ezért is nem sikerült, és ezért kellett végül a bukott harc után Rákóczinak menekülnie. Európa nagyhatalmai ugyanis egyszerűen nem tűrhettek egy ilyen megzabolázhatatlan gyilkos hordát a kontinensen.
Az 1848-as szabadságharc
A következő nagy hazugság az 1848-as felkelés magyar szabadságharccá nyilvánitása.
A világtörténelemből tudjuk, hogy a mesebeli gazdagságra szert tett angolszász rabszolgakereskedők mozgalmat indítottak a saját felszabaditásukra, mert hogy hiába voltak gazdagok, ha ugyanazok a törvények vonatkoztak rájuk, mint a nemtelen jobbágyokra. (Ti: „legyen mindenki egyenlő a törvény előtt” – stb.) A mozgalmuk híre és céljai a gyarmatokon át az 1600-as évek közepén eljutott Európába, és népszerűvé vált a gazdag jobbágyok között. Ez volt a liberalizmus elvi és gyakorlati kezdete.
A Magyar Királyság területén is terjedt a liberális eszme, amit királyi hatalom ellenesnek véltek, ezért amúgy teljesen jószándékú nemesek is mellé álltak. Mögöttük álltak a török hódoltság után elszegényedett nemesek, akik a veszteségeik kárpótlásának elmaradása miatt nyilvánvalóan gyűlölték a Habsburg királyt, valamint a gazdag nagypolgárok, akik a vagyonosságuktól függetlenül jobbágyok voltak, akiknek nem volt joga beleszólni az ország dolgaiba. De megtalálhatóak voltak a soraikban a Széchenyi gróf féle nagyurak, akik szerették volna a földbirtokaik tulajdon jogát megszerezni a királyságtól, hogy azt eladva másba fektessék a vagyonukat. Ez a csoport volt a „liberális ellenzék” a magyar országgyúlésben,
Az 1847 novemberében összeült rendi országgyűlésen az ellenzék -a liberálisok – nem véletlenül követelték a „jobbágyfelszabadítás” mellett a „népképviseleti parlamentet” ami a gazdag polgároknak lehetőséget biztosított volna a parlamentbe jutásra – mint az eszmét útjára bocsátó angolszász társaiknak.
A rendi országgyűlés deklarált jobbágyfelszaditó törekvése természetesen izgalmat keltett a túlnyomó részben jobbágy sorban élő lakosságban. A néhány hónap múlva (’48 február 22) kitört párizsi liberális lázadás híre tovább fokozta a lakossági izgalmat, aminek hatására március 15-én a radikális ifjúság – ami maga is jobbágy sorú volt – kinyilvánította a szembenállását a koronával illetve annak törvényeivel. Az ennek kapcsán létrejött társadalmi mobilizációt használták ki Kossuth és körei a forradalom (lázadás) kirobbantására.
Azt azonban nem kötik az orrunkra, hogy a harcokhoz a liberálisok nem rendelkeztek elegendő katonával, de még csak támogatóval sem. Sőt katonai szakemberekkel sem, így a harcokat Bem apótól az aradi mártírokig bezárólag szinte kizárólag fogadott zsoldosok vezették, csak úgy ahogy a katonai legénység döntő többsége is egyszerű zsellérből lett zsoldos volt, akik csak pénzért, és nem a liberálisok elveiért harcoltak. Ezért túlzás ezt a háborút a korona ellen „magyar szabadságharc”-nak nevezni.
De azt se írják a tankönyvek, hogy a forradalom kirobbanásához vezető politikai ígéret a jobbágyfelszabadítás („szabadság, egyenlőség) is csak elvben történt meg, mert a jobbágyok többsége föld nélküli szolga volt, s a szabadon választott képviselőkkel működő népképviseleti parlament sem jött létre – azt a szociáldemokraták vívták ki a liberálisokkal is szemben (!!) egy emberöltővel később, 1920-ban. Ezért ennek a liberális harcnak sem volt igazi támogatottsága, ezért bukásra volt ítélve.
Közbevetés:
Megjegyzendő. a liberálisok Európa szerte az 1850-es években érték el a jobbágyfelszabadítást, (a saját felszabadításukat) és a földek (birtokok) osztatlan királyi tulajdonból magán tulajdonba adását. A föld ettől fogva piaci áru lett, csak úgy mint az emberi munkaerő.
„A döntő lépés ez volt: a munkát és a földet áruvá tették, vagyis úgy kezelték, mintha eladásra termelnék őket. Még sohasem találtak ki hatásosabb fikciót.” – irja Polányi.
A Trianoni béke
A következő nagy hazugság folyam az I. világháborút lezáró békeszerződés körül alakult ki.
Az 1914 Júliusában indult háborúban a Magyar Királyság mint az Osztrák-Magyar Monarchia szövetségi tagállama vett részt.
Csak úgy, ahogy pl a Német Császárság 27 különböző tagállama : három királyság, hat nagyhercegség, hat hercegség (1876-tól már csak 5), hét fejedelemség, három szabad Hanza-város és egy császári terület alkotta, de ezek szintén egységesen mint a Német Császárság vettek részt a háborúban, ahogy a Magyar Királyság a Monarchia tagállamaként.
A háború lezárásakor ezen okból mind a Német Császárságot mind az Osztrák Császárságot egy egy önálló legyőzött félként vették számba. Nem volt okuk a győzteseknek csak a Magyar királyságot önálló hadviselő félnek tekinteni – hiszen akkor a Német Császárságot is 27 különféle tárgyaló félnek kellett volna tekinteni – ami egyszerűen abszurdum lett volna a legyőzött haderők mögött álló háborúzó államok száma miatt.
A győztesek minden áron kárt akartak okozni a legyőzötteknek, s ahogy az a feudalizmus alig véget ért korszakában szokás volt, a legyőzötteket a területüktől akarták megfosztani. A magyarok esetében a tárgyalásokat előkészítő szakértők vizsgálódása közben kiderült, hogy a Magyar Királyság a habsburg ház magán birtoka, – olyan mintha a saját udvara volna a háza körül – aminek határait az érvényes, 1074-es Pozsonyi békeszerződés írja le egyértelműen. Az idők folyamán a területhez újabb meghódított területeket csatoltak abból a profán okból, hogy azok is a Habsburg ház tulajdonát képezték. Így a Magyar Királyság inkább a habsburg ház birtokainak elnevezése volt inkább, mint egy önálló állam attól függetlenül, hogy a területet a tulajdonos alá rendelt parlament szerű szervezet, (korábban báb királyi udvar) de a császári állam közigazgatása irányította.
Ennek tükrében döntöttek úgy a szakértők tanácsára a győztesek, hogy megfosztják a Habsburg házat a földbirtoikaiktól oly módon, hogy a Pozsonyi béke alapján létrehozzák a független Magyarországot Magyar Királyság néven, A pozsonyi béke szerződésben meg nem jelölt – mert a királysághoz csak később csatolt- egyes területekre a győztesek csatlósai jelentettek be igényt, (a Magyarországi területek vonatkozásában Oroszország, Csehszlovákia, Szerbia, és Románia) ami a szerződés legfontosabb részét képezte. Igy és ezért történt hogy a Trianon békeszerződéskor a Pozsonyi béke szerződésben meghatározott határok között létrehozták a független Magyarországot – ami addig de facto nem létezett – és a pozsonyi béke alapján tekintették megalapozottnak a győztes államok területi igényét. Vagyis a Magyar Királyság újjá alakulva visszatért az 1074-es határai mögé, amik a jelenlegi országhatárokkal azonosak.
Az 1920 június 4.-én aláírt békeszerződés a magyar lakosság jelentős részét érintette személyesen, úgy mint családok elválasztása, ingatlan tulajdonok. ingóságok elvesztése. A legnagyobb vesztesek természetesen azok a főnemesek és gazdag polgárok voltak, akiknek földjei, üzemei voltak az elcsatolt területeken. Mivel az ő kezükben volt a tömegtájékoztatás, a veszteségük miatti fájdalmat hamarosan társadalmi gyászként jelenítették meg az akkori médiában, mert úgy gondolták hogy az elveszett szántók és erdők miatt minden szolgarendűnek is kötelezően velük együttérző, egyéni fájdalmat kell éreznie.
Nem utolsó sorban az új határokon belül hirtelen összezárva találta magát az az uralmi osztály azzal az elnyomott társadalommal, amit ő maga hajszolt bele a háború borzalmaiba, és ő maga zsarolta kényszerítette az abban való részvételüket. Úgy gondolták, hogy a békeszerződés köré tákolt kollektív nemzeti gyász érzülete majd enyhíti az osztályok közötti feszültséget. Több is lett belőle.
Az uralmi osztályhoz hű szolgák (a jobboldal) a mai napig nem veszik tudomásul hogy új államot alkottak nekik, – ami azelőtt nem létezett – ezért nem vehettek el tőlük semmi olyasmit amit az ország az 1920-as alapítása előtt birtokolt volna, mert hogy a nem létezése miatt azt nem birtokolhatta. Ezért a jobboldal ma is felettébb abszurd módon időről időre visszaköveteli a történelmileg független Erdélyt, a dél,- és a felvidéket, Vagyis a 100 évvel ezelőtti úri kaszt jellemzően pökhendi műveletlensége és hazudozása ma is társadalmi feszültség forrása.
Azt itt meg kell emliteni, hogy a független Magyar államot az elmult 100 év 2/3 részében a liberálisok és a nácik uralták. De csak annyit tudtak ez iső alatt bizonyítani, hogy az ország irányítására teljesen alkalmatlanok, csak a történelem hamisításhoz és a szolganép félrevezetéséhez értenek. Arra is csak erővel alkalmasok.
Azt itt meg kell emliteni, hogy a független Magyar államot az elmult 100 év 2/3 részében a liberálisok és a nácik uralták. De csak annyit tudtak ez iső alatt bizonyítani, hogy az ország irányítására teljesen alkalmatlanok, csak a történelem hamisításhoz és a szolganép félrevezetéséhez értenek. Arra is csak erővel alkalmasok.
A felszabadulás
A következő ordenáré hazugság az 1945-ös felszabadulás tagadása. (Az ehhez kapcsolódó holocaust tagadás pedig az aljanép sima ökörsége, nem érdemes külön foglalkozni vele ahogy a napfelkeltével és a csillagok járásával sem foglalkozunk egyetlen komoly politikai írásban sem)
A hatalomra jutott, most éppen liberálisnak öltözött szélsőjobboldal, új propagandát indított útjára, a legújabb generáció érzékenyitése és természetesen a meggyőzése céljából. A propaganda szerint a szovjet hadsereg minket megszállni és leigázni érkezett az országba, ahol amúgy minden teljesen rendben volt, és senkinek nem hiányzott, hogy kiverjék innen a nácikat, leverjék a nyilas hóhérokat. No és legfőképp a Horthy rezsimnek semmi köze nincs az eseményekhez, mert az oroszok csak hirtelen jött hebehurgya saját elhatározásukból vonultak be a Kárpát medencébe, – és ehhez hasonló pálladt szagú ostobaság hegyek árasztják el a liberális média platformjait.
Mindehhez képest Magyarország 1941 júniusában német csatlósként megtámadta a Szovjetuniót, ahol borzalmas népírtásokat és fizikai pusztításokat végzett – olykor a németeket is messze felül múlva. A szovjet hadsereg – „a Zoroszok” – ezért vonult be Magyarországra, részben a németeket részben a magyarokat üldözve.
Nem árt felidézni, hogy abban az időben, a „teljesen rendben lévő” Magyarországon rémuralom volt, a terrornak egy sosem tapasztalt foka volt az országot kormányzó modell. Több százezer zsidó állampolgárt deportáltak megsemmisitő táborokba, nyilas hordák terrorizáltak, raboltak és gyilkoltak. 1944 márciusban a német katonai kontingens bevonulása előtt egy nappal a teljes szociáldemokrata parlamenti frakciót is a Mauthauseni haláltáborba deportáltatta Horthy, ami a jogállam állapotának beszédes tükre ma is. De nem feledkezhetünk el a lakosság mint egy felének leírhatatlan nyomoráról sem a „teljesen rendben lévő” országban.
A szovjet hadsereg bevonulása viszont demokratikus Nemzetgyűlést és ideiglenes kormányt (1944 december), békekötést hozott a Szovjetunióval (1945 január), de a nyilas gyilkos hordák elűzését vagy likvidálását sem felejthetjük el. A Nemzetgyűlés demokratikus országot hozhatott végre létre, ami a lakosság döntő többsége elképzeléseinek és igényeinek megfelelt. Vagyis nem csak a megszálló német csapatoktól, de a nép nyakán ülő nyilas terroristák és a velük szövetségben álló liberális gazemberek uralma alól is felszabadult az ország.. (csak a liberálisok nem csatlakoztak 44 májusban az ellenálláshoz, és az ő segítségükkel deportáltatta Horthy a szocdemeket, illetve adhatta át a hatalmat Szálasinak)
Az 1956-os forradalom.
A forradalom a DISZ – a KISZ elődje – által kezdeményezett tiltakozás robbantotta ki 1956 október 23-án. A DISZ követelései a demokratikus szocializmus eszméinek gyakorlati megvalósítására irányultak, s a forradalom gyakorlatilag 3 nap alatt győzelmet aratott. Ez annak volt köszönhető, hogy a forradalom első napján szórványosan megjelenő állam és társadalom ellenes nyilatkozatokkal szemben fegyveres Munkástanácsok alakultak azzal a jelszóval, hogy „gyárat földet vissza nem adunk” – tehát ettől kezdve esély sem volt az alkotmányos szocialista jogállam megbuktatására.
Az 1990-ben hatalomra került liberálisnak öltözött szélsőjobboldal azonban ezt permanensen nem ismeri el, és „forradalmárnak” azokat a revizionista nyilasokat és fegyveres bűnözőket tekinti, akik október 30-án nyíltan szembe szálltak az alkotmányos magyar jogállammal, sőt másnap az ideiglenes Nagy Imre kormányba is befurakodtak a vezetőik. Így totális káoszba süllyedt az ország.
A szélsőjobb állításával szemben a fegyveres hordák ellen november 4-én megkezdett szovjet katonai akciók a Varsói Szerződés alapján, legitim magyar vezetők kérésre történtek, mert az országnak nem volt stabil kormánya, se fegyveres ereje ami képes lett volna a lázadás leverésére, és az ország stabilizálásra. A lázadás leverése után az új kormány megvalósította a DISZ követeléseit – a forradalom vívmányait – és történelmi aranykorba vezette az országot (1965-1985)
A liberálisok azon igyekezete, hogy hősként tiszteltessék a társadalommal a lázadás fegyveres gazembereit, kísértetiesen hasonlít az Árpád házi trónbitorlókkal kapcsolatos hiedelmek szítására és ápolására… Talán azért mert ez a nép ugyan az ami 1100 évvel ezelőtt, a magyar hóditás előtt volt: helyi lakos.
A liberálisok azon igyekezete, hogy hősként tiszteltessék a társadalommal a lázadás fegyveres gazembereit, kísértetiesen hasonlít az Árpád házi trónbitorlókkal kapcsolatos hiedelmek szítására és ápolására… Talán azért mert ez a nép ugyan az ami 1100 évvel ezelőtt, a magyar hóditás előtt volt: helyi lakos.
A „gyilkos” Kádár János.
Az 1956-os forradalom és szélsőjobboldali lázadás leverése után országszerte több mint 200 halálos ítéletet szabott ki a bíróság. A hatalomra jutott szélső jobboldal szerint a halálos ítéleteket mind Kádár János hozta, a bíróságokat irányította az ítélethozatalban. Ez a jellemzően a szélsőjobb tudatlanságában gyökerező állítás több okból sem igaz.
A lázadás leverése után a karhatalom begyűjtötte az október 27.-e után még fegyverrel kószáló rabló és gyilkolászó bűnözőket. Itt emliteném meg pl Wittner Máriát aki az 56-os szerepe miatt Orbán Viktor miniszterelnöktől Országgyűlési képviselőséget nyert. Őt 1957. július 16-án tartóztatták le a viselt dolgaiért.
Több mint 3 ezer fegyveres került a hatóság látókörébe, akik nagyobb része már vagy köztörvényes bűnökért volt börtönben, vagy 1945-46-ban a Népbíróság ítélte el mint nyilast a háborúban viselt dolgaiért.
A letartóztatottak az Alkotmányon nyugvó Büntető törvénykönyv (Btk) szabályai szerint korrekt eljárásban és tárgyaláson kaptak büntetést. Azok az elítéltek, akik halál büntetést kaptak, azok az Elnöki Tanácshoz fellebbezhettk kegyelemért.
Az Elnöki Tanács sokaknak megkegyelmezett, és életfogytiglani börtönre változtatta a halál büntetését. Ismét szeretném itt példaként emliteni Wittner Máriát aki Orbán Viktor miniszterelnöktől Országgyűlési képviselőséget nyert, mivel az ő halálos ítéletét is életfogytiglani börtönre változtatták, amit később jelentően tovább enyhítettek.
Megemlíteném itt a hírhedt „vérbírót” Vida Ferencet, aki többször nyilatkozta hogy senki nem avatkozott bele az ítélkezésébe a kormányból vagy a politikai vezetésből. Vagyis az eljárások az alkotmányos jogállam érvényes szabályai szerint zajlottak minden egyes eljárásban.
Tehát mindent összevetve ordas hazugság hogy Kádár János személyesen ítéltetett volna el bárkit is. Ez a személyét illető rágalom,szerves része annak a szélsőjobboldali kampánynak, ami azt akarja megmagyarázni a lakosságnak, hogy miért volt rosszabb a népi demokrácia, és miért jobb a jelenleg uralkodó atlanti liberalizmus ami viszont távolról sem demokrácia!
Sokan mondhatják, – és mondják is – hogy ezek a dolgok nem számítanak, hiszen régen voltak.
Csak hogy a történelmi hazugságokból épített rendszer az, ami hozzájárul egy hangos és erőszakos kisebbség hatalmához, a társadalom egymás iránt érzett gyűlöletig fokozott megosztottságához. Épp ezért ezeknek a hazugságoknak a kimondása és cáfolata sokat segíthet a hazugságok áldozatául esett, és egyre züllő társadalom erkölcsi és szellemi megújulásában.
Persze nincsenek illúzióim. Hiszen a hazugság elfogadásához nem kell gondolkodni, és az még csak közepes szellemi képességeket sem igényel.
Csak hogy a történelmi hazugságokból épített rendszer az, ami hozzájárul egy hangos és erőszakos kisebbség hatalmához, a társadalom egymás iránt érzett gyűlöletig fokozott megosztottságához. Épp ezért ezeknek a hazugságoknak a kimondása és cáfolata sokat segíthet a hazugságok áldozatául esett, és egyre züllő társadalom erkölcsi és szellemi megújulásában.
Persze nincsenek illúzióim. Hiszen a hazugság elfogadásához nem kell gondolkodni, és az még csak közepes szellemi képességeket sem igényel.
