Az Ukrán Jogállam halálának (A Nyugat által pénzelt náci puccs) 10. és az Orosz Föderáció által kezdett különleges katonai művelet 2. évfordulója felrobbantotta a médiát. Egész Nyugat szerte, se szeri se száma a megemelékezéseknek – a náci puccs elhallgatásával persze – amik Putin orosz elnököt kárhoztatják a kialakult helyzetért. Illene azonban tiszta vizet önteni a pohárba, és abbahagyni végre a hazudozást. Ismerje meg ön is a harcok valódi okát!
A történet 1998-ban kezdődik
A történet az 1998. március 1-jén hatályba lépett Partnerségi és Együttműködési Megállapodással kezdődik, amit Ukrajna és az Európai Unió kötött egymással. A megállapodás Ukrajna későbbi Európai Uniós tagságát volt hivatott előkészíteni, amihez az országnak reformokat kellett végrehajtania a jogi és gazdasági rendszerében – természetesen az Unió irányításával.
Ezzel a megállapodással a keleti végek (Oroszország és Ukrajna) bekebelezése látszólag zökkenőmentesen haladt előre, míg nem 2000 májusában a Nyugatnak rá kellett jönnie, hogy a hebehurgya és borissza Jelcin után új korszak kezdődik az oroszországi politikában.
A nyugat – elsősorban az USA – a Szovjetunió 1991 végi felbomlásától 2000-ig gyakorlatilag sikeresen befolyásolta az oroszországi belpolitikát, s ezáltal sikerült mindenféle ésszerű kontroll nélkül piacot és profitot nyernie Oroszországban. Azonban Putin elnök hatalomra kerülésekor rá kellett jönnie, hogy olyan nemzeti irányultságú hatalomváltás történt, amely nem keveri össze az üzletet a barátsággal. Vagyis csökkent a profit, a majdnem ingyen megszerzett erőforrásokért hirtelen sokat kellett fizetni. Pl az uránért, aminek az USA gazdasága – más, elérhető szabad forrás hiányában – a mai napig kitett.
Az USA az oroszországi változások miatti fájdalmában Ukrajnára kezdett koncentrálni, ahol gyenge kormányok váltogatták egymást, és a helyi oligarchák segítségével könnyen lehetett zsiros üzleteket kötni az ukrán nyersanyagokra, energiára. Sőt az ország termőföldjeire is, amik az Európai kontinens legjobb és legnagyobb kiterjedésű termőföldjei. Hamarosan az amerikai óriások kezdték tulajdonolni Ukrajna földjét és gazdaságát, – pl a Monsanto agro- génmanipulátor, amit anno Obama sem tudott még az USA-ban sem megrendszabályozni – s a nyomukban megjelent az érdekeiket védő USA és NATO hadsereg. A helyzetre semmi nem volt jellemzőbb mint az, hogy a jelenlegi USA elnök, Biden családja is bevásárolta magát ukrajnába s amikor ifjabb Biden ellen a kijevi főügyész bűnügyi nyomozást kezdett annak viselt dolgai miatt – Joe Biden jelenlegi USA elnök egyszerűen leváltatta azt.
Ahhoz hogy a megszerzett koncot (Ukrajnát) stabilan magához kapcsolja az USA, az EU és Kanada bevonásával igyekezett Ukrajnát a gyarmati rendszerébe integrálni. Ennek ennek legésszerűbb módszere az volt, hogy az Európai Unióba integrálja az országot.
Ezért az 2011 december elsején az EU- val egy konkrét iránymutatást adatott ki arra Ukrajnának, hogy a Megállapodást felváltó „Társulási és Szabadkereskedelmi Megállapodás” létrejötte érdekében milyen konkrét további belső reformokat kell végrehajtania.
A Társulási és Szabadkereskedelmi Megállapodás aláírására végül 2013 őszén került volna sor, de Azarov miniszterelnök november 21-én bejelentette, hogy az Ukrán Elnök, Janukovics nem írja alá a megállapodást, mert az elfogadhatatlan következményekkel jár Ukrajna számára.
Ugyanis az EU politikai feltételeket is támasztott az ukrán vezetés felé, például Julija Timosenko volt miniszterelnök börtönből való kiszabadítását követelve, (a jogállami elvekkel szemben) ami elfogadhatatlan volt Janukovics számára. Továbbá az ukrán vezetést a szakértői arról is tájékoztatták, hogy minden számítás szerint, a társulási és szabadkereskedelmi megállapodás üzletileg rendkívül előnytelen Ukrajna számára (ami végül egyébként valóban bebizonyosodott, miután életbe lépett az egyezmény). Ha Ukrajna aláírja az egyezményt, és annak a brutális, Ukrajna – és a lakossága – számára előnytelen megszorításait elkezdik végrehajtani, az az államfő és az ukrán államiság politikai végét jelentette volna.
A MAIDANI LÁZADÁS ÉS A JOGÁLLAM LEGYILKOLÁSA
Az Azarov miniszterelnök – illetve Janukovics – bejelentése után kezdődött tüntetésben semmi rendkívüli vagy veszélyes nem volt, nem különbözött a korábbi, Janukovics-ellenes spontán megmozdulásoktól. Azonban már az első napokban pletykák keltek szárnyra, miszerint a Majdan mögött Janukovics belső ellenzéke áll, Valerij Horoskovszkij oligarcha és a Nemzetbiztonsági és Védelmi Tanács titkára, Andrej Kljujev. Az is figyelmet érdemel, hogy a Majdan kezdeti kis létszáma ellenére hatalmas média támogatást kapott.
A tüntetésekre november 24-én telepedtek rá az akkori ellenzéki pártok, a Haza (Jacenyuk), az ÜTÉS (Klicsko), a Szabadság (Tjahnibok) és Petro Porosenko oligarcha, parlamenti képviselő. Vagyis nem volt semmilyen forradalmi helyzet Ukrajnában – amelynek kirobbantása egyébként a baloldal privilégiuma, a jobboldal max lázadni tud!
Február 17.-ig gyakorlatilag semmi különleges nem történt az utóbb forradalomnak minősített események szempontjából.
A Maidan téri tüntetők között megjelentek a Pravij Sector ukrán náci szervezet tagjai, akik törtek zúztak, időnként a rendőrökre is rátámadtak Majd dolguk végeztével a nácik a harci fáradalmaikat a német, amerikai, kanadai és francia nagykövetségeken pihenték ki – és ott kapták meg a harcukért járó napi zsoldot, ami egy átlag ukrán egy egész havi fizetésének felelt meg. Ez a tény ad értelmet Victoria Nuland az USA akkori európai és eurázsiai ügyekért felelős helyettes államtitkára hírhedt kijelentésének: „öt milliárd dollárt fektettünk Ukrajna megszerzésébe”.
A téren naponta, szorgalmasan fel alá rohamozva és hátrálva verték egymást a tüntetők és a rendőrök különösebb eredmény nélkül. .
De 2014 február 17.-én a tüntetők főnökei és néhány ellenzéki vezető Angela Merkelhez a német kancellárhoz utazott annak áldását és támogatását kérni a harcokhoz.
Másnap, 2014 február 18-án – Merkel máig homályos szerepével a háttérben – exkalálódtak az események. A tüntetők a Pravij Sector harcosaival az élen megrohamozták a Rada (parlament) épületét, de a biztonságiak visszaverték őket. A rendőrség azonban itt nem állt meg, február 20-ra teljesen megtisztitották Kijev központját a tüntetőktől, csak a Maidan tér maradt a lázadók ellenőrzése alatt.
Ám 20-án történt az, amit már senki nem vitat: éppen akkor, amikor megkezdődött Janukovics találkozója a lengyel, német, francia külügyminiszterekkel, először a Majdani tüntetők közül kezdtek lőni a rendőrökre. Ivan Bubencsik hírhedt beismerése után ezt a tényt immár a hivatalosságok sem Kérdőjelezik meg. A rendőri erők menekültek, a felkelők utánuk, de ekkor mesterlövészek kezdték lőni a tüntetőket.
Az eredmény pedig éppen az volt, amit a miniszterek találkozójának ürügyén tudósító nemzetközi médiáknak látnia, és a világnak közvetíteni kellett: halottak tucatjai feküdtek a kijevi utcákon. A kiömlött vér nyomán a hatalom teljesen összecsuklott. Janukovics lényegében kapitulált, a rendfenntartó erőket kivonták Kijev központjából. A Majdan által kezdett lövöldözés megbuktatta az ukrán kormányt.
Azáltal, hogy a kormány és Janukovics az ellenzéki vezetőkkel megállapodott a békés és jogszerű kormányváltásban – amire a pár hónappal későbbre előrehozott parlamenti választásokkal került volna sor, – az ukrán jogállam legitimitása ekkor még fennmaradt. A Maidani náci fegyveres lázadók azonban a megállapodást nem fogadták el, és halálosan megfenyegették Janukovicsot és a kormánytagokat.
Végül 2014 február 23-án erőszakkal Olekszandr Turcsinovot tették meg államfőnek, ami az Ukrán jogállam halála volt, – a puccs győzött. A mai regnáló ukrán náci kormánynak is ez a puccs a jogelődje.
Az erőszakos aktust az egész Nyugati diplomácia tapsolva ünnepelte. Vagyis senkinek nem akadt kifogása a jogállam eltiprása – megölése – ellen, vagyis annak okszerűen bekövetkező következményeit nyilvánvaló, hogy a nyugati diplomácia is előzetesen tudomásul vette. (Hogy másra számítottak, az az egyéni qualitásaik probléma körébe tartozik)
A KRÍMI KÖZTÁRSASÁG SZÜLETÉSE
A Janukovics és a legitim ukrán kormány ellen elkövetett 2014 februári fegyveres náci puccs de facto és de jure megölte az Ukrán Jogállamot. A hatalomra került nácik azonban nem szerezték meg az ukrán jogállam minden területét és jogát, és az államiság alapelveinek sem feleltek meg.
Leginkább az államiság legitimitásához szükséges belső, társadalmi legitimációt nem tudták produkálni, aminek megvalósulásához a társadalom tagjainak önkéntesen kell támogatni az állam létrejöttét, fennállását és működését.
A náci puccs nyomán a senki földjévé vált Krím félsziget lakói nem tekintették legitimnek a náci puccsista kormányt, és néhány nappal Janukovics elüldözése után, 2014 március 16-ára népszavazást írtak ki a félsziget állami státuszáról. A népszavazás szükséges volt, mert a lakosság nem tekintette jogszerű vezetőjének a kijevi puccsista kormányt, ezért a félszigeten gyakorlatilag nem volt állam és joghatalom.
A népszavazáson két lehetőség közül lehetett választani:
– az Oroszországi Föderációhoz való csatlakozás, és
– az 1992-es krími alkotmány visszaállítása között, ami utóbbival szövetségi államot hozhattak volna létre a nácikkal.
A kétmilliós népességű Krim szavazásra jogosult lakossága végül az Orosz Föderációhoz való csatlakozás mellett döntött, mivel nem akart a nácikkal szövetkezni – önálló országként viszont esélytelennek érezték magukat a várható ukrán náci retorziókkal szemben. A hivatalos eredmény szerint a Krími Autonóm Köztársaság területén a lakosság 96,77% szavazta meg a csatlakozást Oroszországhoz 83,10%-os részvételi arány mellett.
Ennek a népszavazésnak az eredménye ma is fájdalom rohamokat vált ki az Atlanti tömb hithű szakértőiben és vazallusaiban, mert a népszavazás kérdései között nem szerepelt önállóan az a feltevés, hogy a lakosság a náci ukrajna része kíván-e lenni.
A népszavazás eredményét két rendkívül hamis és agresszív érveléssel utasitja el az Atlanti tömb – benne Magyarország is.
Az egyik nyugati kifogés az, hogy szerintük a náci puccs után pár nappal az orosz hadsereg megszállta a Krímet és a népszavazásra az orosz hadsereg szuronyai árnyékában került sor.
Azt leszámítva, hogy az állítólagos orosz csapatmozgást senki nem igazolta akkor, és azóta sem sikerült ezt senkinek sem bizonyítani, tény, hogy a Krím félszigeten Szevasztopolban található az orosz fekete-tengeri flotta központi bázisa, ahol akkor is volt orosz katonai legénység, de messze nem akkora létszámú, mint amekkora Krím félsziget „megszállásához” szükséges lett volna.
Ténylegesen a hajózó legénységen, a kiszolgáló és őrszemélyzeten felül semmilyen további orosz katonai erő nem volt a bázison.
Tény az is, hogy a népszavazás eredményének kihirdetése után az ukrajnához hű katonákat és tiszteket kitessékelték a félszigetről, s a kitessékelők nem véletlenül voltak orosz nemzetiségűek, merthogy krimi lakosok, az új Krími köztársaság polgárai voltak.
De azért is roppant fájdalmas a Nyugatnak a Krím elvesztése, mert addig a Szevasztopoli bázist az orosz hadsereg csak bérelte, (1991-től) nem tulajdonolta, és Ukrajna egy esetleges NATO-csatlakozás reményében 2017-ben akár fel is mondhatta volna a bázis bérleti szerződését. Ezt a Krím orosz annektálása nyilvánvalóan megakadályozta.
A másik kifogása a Nyugatnak az, hogy „precedenst teremt egy központi kormányzat szándékai ellenére bekövetkező határ módosítására, a népek önrendelkezésének az állami szuverenitás elé helyezésére.”
Nos, azon túl, hogy ez a nyugati érvelés a népek önrendelkezési jogát – mint az ENSZ által elismert alapvető emberi jogot, rendkívül felháborító módon egy puccsista náci banda uralmi szándékai alá helyezi, önleleplező is: a náci puccsot – amit valójában a Nyugat erőltetett ki és pénzelt – természetes államjognak ismeri el, ami de facto hadüzenet az azt vitató feleknek, és de jure a nemzetközi jog megtagadása. (A tényekhez tartozik hogy a nyugat 2014-ben azt hitte, hogy a világ ura lesz örökre, és ilyeneket is megengedhet magának.)
Arról nem is beszélve, hogy a határokért aggódó Nyugat anno de facto és de jure törvénytelenül megtámadta Jugoszláviát, és a „központi kormányzat szándékai ellenére” módositotta az ország határait – s ezzel az itt nyilvánosan és nagyon fájlalt precedenst ő saját maga teremtette meg -mint egy utat törve az európai népek önrendelkezési jogának kiteljesitéséhez.
Csak ezzel a Nyugat által teremtett joggal éltek a krímiek (és később a donbasziak).
A Nyugati kifogások ellenére az önállóvá vált Krími Köztársaságot Oroszország 2014 március 17-én elismerte, és az Orosz Föderáció tagállamai közé felvette. Az aktus után, az orosz hadsereg bevonult a Krím félszigetre hogy a várható ukrán náci támadástól mind a katonai bázisát, mind a lakosságot megvédje,
A DONBASZI NÉPKÖZTÁRSASÁGOK SZÜLETÉSE
A Krím annektálása után nem segített megőrizni a nyugalmat a Donbaszi régióban az ukrán internetet elöntő sok náci poszt, ami az orosz lakosság kiirtása, rabszolgásítására szólított fel, és válogatott szidalmakkal alázta meg az ukrajnai orosz olvasókat. A donbaszi településeket kijevi náci párt küldöttek lepték el, akik az internetes posztok szellemében igyekeztek megmondani az amúgy is becstelenek közül válogatott helyi ukrán elöljáróknak, hogy a jövőben hogy viszonyuljanak az orosz ajkú lakossághoz.
Ezért a donbaszi lakosság ugyanúgy nem ismerte el a náci puccsista kormányt legitimnek mint a Krímiek, és az ukránok által kilátásba helyezett nagyobb bajt – az alakuló apartheid államban való alattvalóvá válást – elkerülendő szintén mozgolódni kezdett.
Április 7-én, a reggeli órákban, a donyeckiek megtámadták az ukrán biztonsági szolgálat helyi épületét, ezzel egy időben Luhanszkban lőfegyverekhez is jutottak, és gyorsan megszervezték a közösség védelmét. Harkovban a rendfenntartók nem álltak ellen a lakosságnak, hanem egyezséget kötve velük kivonultak a megyei adminisztráció épületéből.
A Donyecki terület újdonsült tanácsa ülést tartott Doneck városban, és a tanács épülete előtt is nagygyűlésre került sor. A vezetők a rendkívüli ülésen létrehozták az ún. „népi tanácsot”, amely felismerte az új ukrán náci állam illegitim voltát, és erre hivatkozva határozott a függetlenség deklarációjáról és egy a Krímihez hasonló népszavazás kiírásáról. Még azon a napon a szovjet időket idéző népköztársaság kihirdetését hatalmas ovációval fogadta a hivatali épület előtt összesereglett hatalmas tömeg.
Ezzel de facto és de jure elvesztette a Maidani náci állam a területet, mivel a lakosságban nem tudott az államához – annak a területre való kiterjesztéséhez – a helyi lakosságtól un „belső legitimációt” szereznie.
KIJEV ÉRTÉKEL ÉS TERRORIZMUST KIÁLT
Turcsinov elnök minden népköztársaság vezetőjével tárgyalásba kezdett, mivel aggasztóan értékes területeket vesztett el a megalakulásukkal a puccsista kormány. Szénbányák, gáz és ritkaföldfém lelőhelyek vesztek el, nem beszélve a hatalmas termőföldekről amiket az EU csatlakozás előkészítéseként már olcsó pénzért eladtak a nagy nyugati cégeknek.
Márpedig az elveszett – a népköztársaságok tulajdonába került – gazdasági egységekre mind a Nyugat mind az ukrán náci kormány számított a puccs megtervezésekor, és nem gondoltak arra, hogy ezeket esetleg a helyi lakosok ellenállása miatt nem tudják megszerezni.
Eközben a nyugati tulajdonosok kártérítési követelésekkel fenyegették Turcsinovékat az elveszett donbaszi tulajdonuk miatt, ami a Nyugat politikai utasítgatásai mellett egyre nagyobb nyomást fejtett ki az ukrán náci kormányra. Talán ennek – és a fennforgó hatalmas vagyonnak köszönhető, hogy április 9-én Arszen Avakov ukrán belügyminiszter bejelentette, hogy terroristaellenes műveletek (ATO) keretében 48 órán belül „helyreállítják a rendet” Doneck, Harkiv és Luhanszk területén.
A NÉPKÖZTÁRSASÁGOK ELLENI HÁBORÚ KEZDETE
Avakov bejelentése után 48 óra eltelt, de a valóságban semmi nem történt. Végül majd nem egy hét múlva, 2014 április 15-én megindult az un.: „Terroristaellenes hadművelet” a donbaszi népköztársaságok ellen. Az új ukrán náci vezetést azonban további meglepetések érték. Az önkéntes brigádokat – pl az Azovot – a gyorsan megszerveződő népi milíciák megverték, a reguláris erők főleg orosz ajkú katonái közül pedig sokan egyszerűen átálltak a népköztársaságiak oldalára. Ezért néhány katonai egységet visszavontak Kijev közelébe.
Emlékezetes, hogy a donbasziak nappal a gyárban dolgoztak, délután és éjszaka meg a fronton harcoltak a letörésükre küldött kijevi csapatok ellen. Ez a nyugaton példátlan egyéni és társadalmi odaadás legitimálta a donbaszi köztársaságokat mint szuverén államokat.
Megjelentek a harcokban a szélsőjobboldali terror brigádok is az Azov és a Pravij Sector képében. Ezeket a banditákat Igor Valerijovics Kolomojszkij, ukrán dollár milliárdos oligarcha, a Jewish News One, és a European Jewish Parliament alapítója fegyverezte fel és küldte kifejezetten az orosz lakosság minél nagyobb arányú kiirtása céljával a Donbaszba. A leírhatatlan rémtetteikről azóta is nagyon hosszú lajstrom áll a donbaszi köztársaságok nyomozó hatóságainak rendelkezésére.
De a civilek sem pihentek a puskaropogás alatt. Ogyesszában például aláírásokat gyűjtöttek egy népszavazáshoz a szakszervezeti székház előtti téren, hogy Ukrajna szövetségi állammá alakuljon (ani az 1991-es alapító okiratokban szerepelt de a vezetés nem hajtotta végre) és az orosz nyelvet – az igen nagy nagy arányú orosz ajkú lakosságra való tekintettel – államnyelvvé nyilvánítsák.
Május másodikán azonban egy náci csoport jelent meg az aláírásgyűjtő sátraknál. Az aktivistákat megverték, a sátraikat felgyújtották, a szakszervzeeti székházba bemenekülők után lőttek, majd utánuk mentek, szétverték a berendezést, néhány nőt megerőszakoltak, majd egyszerűen felgyújtották a székházat. A tűzben több mint 40, egyes források szerint több mint 60 ember égett el élve.
A tetteseket soha nem kereste azóta sem az ukrán náci kormány.
Ez a rettenetes náci gaztett a nyugati közvéleménynek meg se kottyant, de a donbaszi emberek csak eltökéltebbé váltak abban a meggyőződésükben, hogy semmiképpen sem akarnak az Ukrán náci rezsim alattvalói lenni – ami ilyen sorsot szán nekik. Ezért néhány nap mulva 2014 május 11-én népszavazás erősítette meg a Donyecki népköztársaság függetlenségét.
Kijev a donbaszi népszavazásra sietett választ adni. 2014 május 25-én Petro Porosenkót választották meg elnöknek, aki a donbaszi „terroristákkal” való gyors leszámolást ígérte. Másnap az ukrán hadsereg 4 repülőgépe és 4 helikoptere Donyeck várost kezdte bombázni és lőni. A támadásban lebombázták a vasúti pályaudvart, a sportcsarnokot, de az autópálya bevezető szakaszán közlekedő autókra is heves tüzet zúdítottak. A támadásban legalább 40 civil ember halt meg, és több tucatnyian megsebesültek, a legtöbben súlyosan. (Ekkor vált a mai napig űzött szokásává az ukrán náci haderőnek a polgári lakosság elleni célzott támadás – amihez ma már a Nyugat is aszisztál)
Azonban Porosenko elszámolta magát: a támadás nem törte meg az orosz lakosságot, hanem még eltökéltebbé tette. A férfiak továbbra is nappal – vagy éjszaka – dolgoztak a munkahelyükön, aztán kimentek a frontra harcolni. A náci ukrán kormány elleni harc így vált heroikus küzdelemmé a donbaszi lakosság számára. De nem eredménytelenül. A népköztársaságok július közepére legyőzték az ukrán hadsereget! A győzelmi mámorból kiszűrődtek a további tervek hangjai: „meg sem állunk Kijevig!”
Mivel a donbaszi nyugati vagyon még inkább veszni látszott a náci kormány dilettantizmusa, és a katonai vereség miatt, valaki felvisított egy sötét Londoni szivar szobában:
LEGYEN BÉKE!
A Minszki békeszerződést a nyugat erőszakolta ki arra való tekintettel, hogy katonailag nem akart beavatkozni a nácik oldalán, de nyilvánvalóvá vált számukra, hogy azok képtelenek legyőzni a népköztársaságiakat.
Diplomáciai úton rávették a népköztársaságiakat, hogy hagyjanak fel a menekülő ukrán haderő maradékainak üldözésével, vonuljanak védekező állásba és üljenek tárgyalóasztalhoz.
Az első tárgyalásra 2014 július 31-én került sor amin az ukrán nácik a népköztársaságok vezetőit előbb arról igyekeztek meggyőzni hogy a kijevi náci puccs „törvényes volt, mert a Nyugat elismeri” – ha Oroszország nem is. Tagdták ugyanakkor hogy emberiség elleni bűnöket követtek volna el a náci fegyveres brigádjaik, amiket akkorra az ukrán állam reguláris haderejébe integráltak. Követelték, hogy a népköztársaságiak kapituláljanak, de legalábbis írják alá a Petro Porosenko által irt 15 pontos „béketervet”. A tárgyalás eredménytelenül fejeződött be, mert a népköztársaságiak elfogadhatatlannak tartották az ukrán náci álláspontot.
Még két alkalommal ültek össze – szeptember elsején és ötödikén. Az orosz kormány nevében Mihail Zurabov, Oroszország ukrajnai nagykövete világossá tette a népköztársaságiak számára, hogy Oroszország nem kívánja annektálni a népköztársaságokat, mert nem kíván háborúba keveredni sem ukrajnával sem másokkal. Ezért 2014 szeptember 5. napján az egyébként a népköztársaságok részére nagyon előnytelen megállapodást aláírták, ami a „Minszki béke” néven került be a köztudatba. A megállapodás betartásáért jogi garanciát vállalt Franciaország és Németország, amit Francois Hollande a francia köztársasági elnök és Angela Merkel német kancellár biztosított.
A megállapodást azonban az ukránok még aznap megszegték, ezért szeptember 18-án egy újabb tárgyaláson egy kiegészítő jegyzőkönyvet készítettek, de az abban foglaltakat is azonnal megszegték az ukrán nácik. A garancia adó Franciaország és Németország mélyen hallgatot.
A NÉPKÖZTÁRSASÁGOK ELLEN FOLYTATOTT UKRÁN HADJÁRATOK ÉVEI
Kijev a tragikus vereség és a csapatai által tanúsított megbízhatatlanság miatt taktikát változtatott. Nem próbálta meg többé a köztársaságokat lerohanni, viszont felszámolta a donbaszi államigazgatást. Többé nem küldött nyugdíjat a nyugdíjasoknak, és nem adott fizetést az államigazgatásban dolgozóknak, a tanároknak, orvosoknak, rendőröknek, stb. – ahogy a Krímieknek sem. A félszigeten a vízellátást is felszámolta, Oroszország lajtos kocsikkal hordta a lakosságnak vizet. Azonban a népköztársaságok gyorsan megszervezték magukat, az élet ment tovább.
Itt azonban le kell szögezni: ebben az évben még szó sem volt ukrán – orosz konfliktusról, hiszen csak a puccsista Ukrajna harcolt a népköztársaságok ellen, hogy azok földjeit és gazdasági erőforrásait is megszerezze.
Kijev rendszeresen terror támadásokat hajtott végre a donbaszi lakosság ellen. Ágyuval lőtte a települések központjait, bevásárló helyeit, iskoláit és kórházait, és az időközben megerősödött kémszolgálata – SBU 5-ös Igazgatósága- rendszeresen beszivárgó akciókat hajtott végre.
Egy ilyen beszivárgó (diverzáns) akció során ölték meg egy távirányított bombával Alekszandr Zaharcsenkót a DNR minisztreelnőkét, egy másikban az ukrán hadsereget megalázóan elverő Arsen Pavlov – más néven „Motorola” parancsnokot.
Az Azov nevű náci brigád gyakran támadott meg kis falvakban élő, védtelen orosz embereket is, akik közül sokakat megölt. A gaztettekről a Nyugat mélyen hallgatott, mert a háttérben a náci hadsereg NATO kiképzése és felfegyverzése zajlott a nyugati közvéleménytől a legmesszebbmenőkig eltitkolva.
De a nácik több száz orosz nemzetiségű embert csuktak terrorizmus vádjával börtönbe csak azért, mert orosz volt, és/vagy nem ismerte el a náci puccsot jogszerűnek. Többségük kapcsolatban állt a szakszervezettel, ami a tőle telhető legerősebb ellenállást fejti ki a náci puccs ellen a mai napig is – már csak a meggyilkolt ogyesszai aktivistái melletti szolidaritásból is. Sok letartóztatottról azóta sem hallottak a hozzátartozói.
Az ukrán nácik terrortámadásainak 2014 és 2022 kötött közel 15 ezer regisztrált orosz áldozata volt a népköztársaságokban.
A KOCKA FORDUL – A NÁCIK AZT HISZIK HOGY ELPOFÁTLANODHATNAK
Oroszország következetesen tartotta magát a Minszki megállapodás szelleméhez – vagyis a nyugati propaganda állításaival szemben nem küldött csapatokat a népköztársaságokba az ukrán nácik ellen, és nem ismerte el a népköztársaságokat sem mint független államokat. A nyugati elemzők ezt gyengeségnek értékelték. és megkezdték Ukrajna felfegyverzését, ahogy az már előzőleg is tervben volt.
Eközben az ukrán náci állam kiteljesitette ukrajna szerte a hatalmát, és apartheid szerű viszonyokat léptetett életbe az orosz lakossággal szemben. A börtönk egyre teltek, a közterületen egyre többször tüntek fel meztelenül a villanyoszlopokhoz kötözött emberek – ami a nácik kedvenc büntetési módja az oroszokkal szemben.
Az ukrán állam ma már a néhai náci németország szerkezetésre hasonlít: az ukrajnai élet minden területét áthatja a nacionalista pózolás, és a tagadása vagy kétségbe vonása elleni fellépéshez szükséges ugrásra kész „éberség”.
2019 májusban került hatalomra Ukrajnában Volodimir Olekszandrovics Zelenszkij, ukrán rendező, előadóművész, porno producer. Annak a Kolomojszkijnak a köztudottan futtatott embere volt, aki a nácikat az orosz lakosság kiirtása céljából felfegyverezte. Ennek ellenére Zelenszkij azt ígérte, hogy véget vet a donbaszi vérengzésnek, végre hajtja a Minszki megállapodást – föderációs államot hoz létre, szövetségi kormányokkal mint amilyenek a fejlett nyugati országokban működnek. Mivel az EU ígéretei a jobb életre nem váltak be az életminőség javulása terén az idő közben életbe lépett Társulási és Szabadkereskedelmi egyezménnyel, a némi jobb életre és békére vágyó ukránok rá szavaztak, nem tudván, hogy Ukrajnában már csak az kerülhet hatalomra, aki mind a náciknak, mind a nyugati szponzoraiknak megfelel. Természetesen nem lett béke, se föderatív állam. Sőt. Olyan nagy kótyavetyélés indult a még meglévő állami javakra, amire addig nem volt példa. Az országot szó szerint felvásárolták a nyugati nagyvállalatok- a helyi „hazafias érzelmű” oligarchák és maffiózók hathatós segítségével persze..
Zelenszkij 2021-ben úgy találta, hogy a Nyugat és a NATO segítségével egy olyan erős ukrán hadsereget hozott létre, ami már képes felvenni a versenyt az orosz hadsereggel, és elkezdett az orosz agresszióról és a Krím visszafoglalásáról beszélni. A müncheni biztonsági csúcson már atomfegyvert követelt Oroszország ellen – nem is beszélve arról, hogy az ukrán politikusok ukrajnában ekkor már nyíltan szónokoltak Oroszország megtámadásáról, felrobbantásáról, atom bombázásáról és feldarabolásáról (de érdekes módon az utóbbihoz csak a Nyugatnak fűződik érdeke). A Nyugat ekkor nyilvánította ki, hogy Ukrajnát szívesen látja nem csak az EU-ban, hanem a NATO-ban is.
Oroszország látván a szomszédjában zajló eseményeket, 2021 december 15-én két tételben adta át az Egyesült Államoknak az előterjesztéseit az új európai biztonsági rendszert illetően. Míg az első dokumentum kifejezetten egy Egyesült Államokkal történő szerződés, a második orosz részről egy megújult Oroszország-NATO megállapodás alapjait tette le.
Eközben az Ukrán RADA törvényt fogadott el, a Krím félsziget visszafoglalásáról, és nagyarányú csapatösszevonásokat kezdtek Mariupol megyében, aminek gerincét az alakulása óta felduzzadt elit, az Azov brigád adta. Ezen közben a brüsszeli NATO központban lázasan tervezték a NATO profi hadmérnökei a nagy hadműveletet, és az ukrán hadsereget is ellepték a brit és amerikai tanácsadók lelkes hadai. Talán ezért is érthető, hogy mind az amerikai mind a NATO egyezmény tervezetét visszautasították az oroszoknak, ezért Lavrov orosz külügyminisztere kénytelen volt bejelenteni, hogy bárkire megelőző csapást fognak mérni aki szerintük Oroszországot veszélyezteti.
Az orosz egyezmény tervezet visszautasítása a nyugati közvélemény számára nem tűnt sem agresszív cselekedetnek, sem veszélyesnek, hiszen senki sem tudta hogy az ukránok csapatokat vonnak össze, és a NATO segítségével meg akarják támadni Oroszországot. Ezért senki sem értette hogy Lavrov milyen veszélyről beszélt a nyilatkozatában.
2022 elején a Nyugat teljes propaganda gépezete beindult és mindenki tudni vélte, hogy az oroszok meg akarják támadni Ukrajnát, és azt is hogy mikor. A propagandához az alapot az adta, hogy az orosz hadsere egy 150 ezer fős kontingenst mozgatott az ukrán határ mentén, ami a szokásos évi hadgyakorlata volt. Az amerikaiak azt is tudni vélték hogy az oroszok a támadást február 16-án kezdik el, amit senki nem hitt el, hiszen senki sem tudta hogy az ukrán haderő már készen áll Oroszország megtámadására. Ahogy azt se tudta senki hogy az ukránok február 10-én hivatalosan is felmondták a Minszki békét, amit addig se tartottak be.
2022 február 16.-án az ukrán haderő iszonyatos rakéta és ágyú gránát záport zúdított Donyeckre és Luhanszkra. A támadásban közel százan vesztették életüket – mind civilek voltak. A helyszínen lévő EBESZ megfigyelők a támadást tapasztalták, jelentették, és a háború kitörésének veszélye miatt gyorsan eliszkoltak onnan. De a világ meglepetésére az orosz hadsereg ennek ellenére nem támadott!
A következő napokban az ukrán hadsereg arra gondolva, hogy az oroszok elgyávultak, szétlőttek egy orosz határátkelő helyet, és tankokkal is behatoltak Oroszország területére. A határt átlépő páncélosokat szétlőtték, és az incidens miatt összehívták Moszkvában a Suma-t. A Duma határozata alapján Oroszország a világon elsőként független államoknak, és az Orosz Föderáció tagjának ismerte el a népköztársaságokat, amihez még néhány állam csatlakozott. Oroszország ezzel együtt tájékoztatta az ENSZ-et hogy az Egyesült Nemzetek Szervezete Alapokmánya 51 §-a alapján különleges katonai műveletet indít a népköztársaságok védelmében.
OROSZORSZÁG UKRÁN NÁCIK ELLENI HÁBORÚJÁNAK KITÖRÉSE
2022 február 23-án az orosz hadsereg hogy szövetségeseit – a Donyecki és a Luhanszki népköztársaságokat – területi integritását és lakosságát megvédje, 150 ezer katonával különleges katonai műveletet indított a náci ukrán hadsereg ellen.
Ettől a perctől a Nyugat az orosz- ukrán konfliktusról – a háborúról – írja a propagandát, és a politikai beszédeit. Ezzel el akarják leplezni azt tényt, hogy a konfliktus továbbra is a senki földjén államot alapított ukrán nácik, és a szintén ott államot alapított népköztársaságok között áll fenn. Legalábbis azok földjét akarja megszerezni a náci állam.
Az, hogy a nyugati propaganda a donbasi orosz népköztársaságokat „önhatalmunak” titulálja, semmit nem változtat azon a tényen, hogy ezek az ENSZ Alapokmánya és a népek önrelkezéséről szóló 1966-os nemzetközi jogi dekrétummal összhangban, abszolut jogosan létező államok, de feltűnő, hogy az ukrán nácikat viszont soha nem titulálja puccsistáknak – noha azok bűnös, jogellenes módon szereztek hatalmat egy országrész felett.
Ez azért visssszatetsző, mert a népköztársaságok jogelődje a halott Ukrán jogállam, a jelenleg regnáló náci kormányak meg az Ukrán jogállamot megölő, Maidan téri primitív gyilkosok. Viszont a demokráciájával és morális fensőbbrendűségével kérkedő Nyugat mégis az ukrán nácik mellett áll.
Ez az orosz katonai bevatkozás a nácik ellen, a Nyugat számára csak egy ürügy volt, mert a háborút már több mint 20 éve tervezték az afelett érzett fájdalmukban, hogy az oroszok a borissza, és hebehurgya, tékozló természetű Jelcin helyett a markáns, és okos Putint választották elnöknek. Putin pedig igen hamar az álmaik gyilkosának bizonyult: nem tudták Oroszországot bagóért felvásárolni mint a poszt-szocialista országokat.
De a „jóemberség” látszatát fenn kellett tartani, ezért nem támadhattak nyiltan és elősként Oroszországra, ami nem mellesleg a világ legnagyobb atomhatalma, és bizonyára nem fél a fegyvereit használni ha megtámadják. Csak vártak és provokáltak – háborús bűnöket is elkövetve..
Így jött el a nap hog az orosz hadsereg végül a nácik ellen vonult.
Az orosz katonai beavatkozásnak egyszerre három fő iránya volt.
Az első – a fő irány- a déli, Mariupol megye és város iránya. Ez a terület azért volt nagyon fontos Oroszországnak, mert Mariupol megyében állomásoztak a Krím megtámadására összevont Azovita páncélos és roham dandárok. Ezek felszámolása volt az előre bejelentett „megelőző csapás” a Krím, illetve Oroszország területe védelmében.
Nem utolsó sorban Mariupol városban székelt az Azov vezérkar, és számos NATO tiszt, akik a Krim elleni támadás levezénylését voltak hivatottak segíteni, vagyis az ő semlegesitésük nyilván prioritást kapott. Nem beszélve a város tengeri kikötőjének stratégiai fontosságáról, aminek elfoglalása kulcsfontosságú volt a donyecki köztársaságok kereskedelme működtetéséhez..
A második irány – a keleti – a Luhanszki irány volt, ami az Oroszországot néhány nappal azelőtt ágyúzó, határait megsértő azovita alakulat felszámolását célozta – vehetjük úgy hogy megtorló jelleggel. Nem melleseg az Újonnan elismert Luhanszki És Dinyecki Népköztársaságok területi védelme, illetve ennek keretében a náci megszállás alól való felszabadítása.
A harmadik irány az ukrán fővárostól északra eső terület volt, ami az ukrán haderő tartalékainak lekötését szolgálta, illetve – ha már ott voltak – a nyugat-ukrajnai katonai objektumok közeli bombázását illetve rakétázását.
Az első irányba Oroszország kb 70 ezer fővel támadott. Megsemmisitette az ukrán haditengerészetet és felszámolta a Krim megtámadására összevont sereget, majd körbezárta Mariupolt ahova a szétvert Azovita maradék menekült. A támadó orosz egységekhez csatlakozott kb 20 ezer Donyecki népköztársasági milcista. Az elit Azov (ahogy nevezik magukat: „SS AZOV”) azonban még így is jelentős létszám és technika fölényben volt, ezért a felszámolásukat orosz részről olyan katonai bravurral hajtották végre, amit még sokáig tanitani fognak az orosz hadtörténetben. Az elit Azov végül kevesebb mint 5 ezer túlélővel kapitulált az orosz hadsereg előtt Mariupolban, az Azovstal üzem feladásakor.
A második irányban Oroszország kb 55 ezer fövel támadott a luhanszki köztársaság területén megerősített állásokba befészkelt azovita egységek ellen. A támadáshoz csatlakozott kb 20 ezer Luhanszki népi milicista. A csapatok szétzúzták az Azov állásait, csapatait, és Luhanszk megye – Luhanszki Népköztársaság – hamarosan 98%-ban felszabadult.
A művelet végén Oroszország 30 ezer hadifoglyot és a harcok folytatását jelentette be. A foglyok száma a két nagy műveleti terület, Luhanszk és Donyeck ukrán erőinek maradékát jelentette.
A harmadik irányban Oroszország kb 25 ezer fővel támadott. A szövetségese államán át, Belaruszból az Ukrán főváros – Kijev – északi részéhez vonult, ott néhány rakéta tűzér dandárnak felvonulási területet biztositott, és gyakorlatilag tűz alatt tartotta velük nyugat-ukrajnát.
Jacues Baud ezredes szavával élve „a tv képernyőinken tündöklő szakértők” ezt az akciót csúfos kudarcnak irják le, mert szent meggyőződésük, hogy az – ezek szerint ostoba – orosz hadvezetés ezzel a 25 ezer fős kontingenssel a 4 millió lakosú és legalább 100 ezer fegyveressel védett Kijevet akarta elfoglalni.
Szemben ezzel a szakértői állítással az orosz hadsereg itt egyetlen rakétát sem lőtt ki Kijevre – ahol számos katonai célpont volt található, és azok elpusztitása szükséges lett volna egy városfoglaló művelethez. Viszont ehelyett kőhalomra lőtte nyugat ukrajna katonai infrastruktúráját, ami megakadályozta ukrajnát abban hogy az éppen ebben az időben zajló Mariupol megyei harcban az elit Azovot utánpótlással és támogató csapatokkal lássa el. Vagyis az orosz hadvezetés célkitűzését itt is sikeresen teljesítette az orosz katonai kontingens, mielőtt győztesen elhagyta Ukrajna területét, és a keleti -népköztársasági – frontra vonult át.
A Nyugat mély megdöbenésére az orosz hadsereg 150 ezer fős kontingense és a népköztársaságok kb 80 ezer fős hadserege ezzel fényes győzelmet arattak a NATO kiképzésú és vezetésü 325 ezer fős ukrán hadserő felett. A győzelem minden tekintetben megerősítette a volt Ukrajna területének mintegy 20%-án létező népköztársaságok helyzetét.
A NAGY UKRÁN ELLENTÁMADÁS
Az orosz katonai kontingens és a népköztársaságok a 2012. év során gyakorlatilag elpusztították az ukrán náci hadsereget, aminek a Mariupoli csata volt a „Sztálingrádja”. Épp csak a nácik a hosszú ostrom után nem megnyerték, hanem egy rövid orosz rohamban és bekerítésben elvesztették azt. A csatában sok ukrajnába vezényelt NATO tiszt veszett el, ahogy a nácik közé állt különféle nemzetiségű bérgyilkosok és zsoldosok is számolatlanul hullottak el az orosz támadásokban.
Az ukrán nácik propaganda gépezete kezdetben sikeresen befolyásolta a nemzetközi közvéleményt, – a diplomáciát is. A beállított hazugságok – pl. „bucsai vérengzés”, „nők tömeges megerőszakolása” – olyan hihető történetekbe voltak mesterien beágyazva, hogy azok elvonták a figyelmet a harcok valódi okáról, (a náci puccs, a népek önrendelkezési joga, a nácik népírtásai stb). Azonban a hazudozások sorban derültek ki, és az orosz államot támogató nemzetközi közösség a maga nagyságában ismét felállt a Valdaj nevű konferencián, amit hagyományosan Oroszország rendezett meg az antiimperializmus, a többpólusú világrend kialakulása jegyében. Egyre több állam biztosította Moszkvát a harca jogosságáról, és hogy támogatja azt, az Atlanti tömb időközben bejelentett de teljesen hatástalan szankciói ellenére is.
A Nyugat vezetői a katonai politikai és gazdasági vereséget látván dühösen, szerintük nagyszerű, és mindent romba döntő csapásokat eszeltek ki Oroszország gazdasága ellen, és közben mániákusan hangoztatták Ukrajna jövőbeni EU és NATO tagságát. Eközben ömlött a pénz és a fegyver Ukrajnába, az európai kontinens legkorruptabb államába.
S hogy Zelenszkij elnök megfeleljen a Nyugati gazdái által támasztott elvárásoknak, az utcán kezdte összefogdosni a hadköteles ukrán férfiakat, hogy azokat az orosz fegyverek elé vesse. Evidens, hogy nem volt várható semmilyen eredmény ettől, hiszen az évek alatt a NATO által kiképzett profi ukrán haderőt is felszámolta az orosz katonai kontingens a szövetségeseivel.
Így történt, hogy 2023-ban a nácik által beharangozott „tavaszi ellentámadásból” végül nyári lett, ami az előző évihez hasonlóan ismét óriási emberveszteséggel és Bahmut erődített városának elvesztésével végződött.
A hatalmas vereség okaihoz hozzátartozik, hogy Zelenszkij és bandája nem volt képes az ember anyagot olyan sebességgel pótolni, ahogyan az a harcokban elveszett. A harctéri valóságban 400 fős zászlóaljak zsugorodtak 40 fős alakulatokká, amiket Kijev 5-6, jobb esetben 10-15 emberrel akart „feltölteni” az újabb bevetéshez. Viszont a térkép asztalon ezek a zászlóaljak továbbra is ott szerepeltek mint harcképes és nem mint megsemmisült, a maradékaik kimentésére váró egységek, és a tervezők úgy is számoltak velük mint „ütőképes” alakulatokkal. Így történt hogy megcsonkult, harcképtelen alakulatokat vezényelt a Zelenszkij féle hadvezetés a biztos halálba.
Az erőszakkal besorozott katonákat agyonlövetéssel fenyegették, ha meghátrálnak – erre ott volt mögöttük a hős Azov alakulat maradéka, aminek zsoldosai az egykori német nácikhoz hasonlóan lelkiismeretesen le is lövöldözték a menekülni akaró ukrán katonákat. De az is gyakorlattá vált, hogy a harckocsik búvónyílásainak lemezeit lehegesztették, hogy a személyzete ne tudjon abból kiszabadulni, és úgy hajtották rohamra őket.
Ezt a mészárszéket tehát nem az orosz katonai kontingens, hanem az ukrán hadvezetés alkotta és irányította.
A nácik vereségét megkoronázta, hogy októberben az orosz erők Bahmut elfoglalása után Avgyejevkára kezdtek koncentrálni, ami szintén erődített város volt, és innen ágyúzták a nácik a harcok egész ideje alatt napi rendszerességgel a donyecki polgári lakosságot. A nácik a várost a hatalmas emberveszteségekre, és a bekerítés veszélyére való tekintettel feladták, de valójában elhagytásk az erődített állásaikat, és fejvesztetten elmenekültek.
A város ostroma végezetéig az orosz védelmi minisztérium szerint a nácik 160 ezer katonát vesztettek az un „ellentámadás” – a harcok második hulláma – során. Ezzel legalább 300 ezer főre emelkedett az ukrán nácik vesztesége, de egyes szakértők szerint ez a félmillió főt is meghaladja. (A valós szám hadititok, s talán soha senki sem fogja megtudni)
A második – szintén hatalmas – vereség miatt Zelenszkij leváltotta a náci hadserege főparancsnokát, Zaluzsnij tábornokot. Ez a politikai lépés részint Zelenszkij belpolitikai céljait – a hatalmának a megóvását – szolgálta, részint a hatalmas vereség miatt tomboló Nyugat lecsillapitásának eszköze volt. A Nyugat ugyanis több száz milliárd Dollárt fektetett az ukrán haderőbe, gondolván hogy az képes ezzel lesz legyőzni az orosz haderő kontingensét. De csalódniuk kellett: az oroszokat nem sikerült legyőzni, és ezzel a befeketett nyugati pénz gyakorlatilag a megtérülése esélye nélkül „elégett” a harctéren.
Zaluzsnij leváltása a Nyugatnak új bizalmat adott Zelenszkij iránt, és Brüsszeltől Washingtonig újra indultak az Ukránok totális (pénz és fegyver) támogatására felhívó diplomáciai szavalókórusok. A jóemberkedő diplomaták – akik nem egyszer rendes náci beszédeket intéznek a hallgatóságukhoz minden következmény nélkül – nem tudják, s ha tudnák akkor sem tudnák megmondani, hogy hol van az a kb 2500 milliárd Dollár és kb 3 millió katona, akik a pénzen vett fegyverekkel képesek lehetnek legyőzni Oroszországot.
Mert ilyen erőforrása a Nyugatnak nincs, és nem is lesz egyhamar. Vagys marad a donbaszi ostoba mészárszék – ha csak az orosz haderők el nem foglalják egész Ukrajnát hogy a nácikat végleg elüzhessék. Mert az oroszoknak úgy tűnik kifogyhatatlan forrásaik vannak erre a célra.
A DONBASZIAK IGAZSÁGA, AMIT A NYUGATI EMBER NEM ISMER
A népköztársaságiak és a Krimi köztársaságiak joggal hiszik, hogy az EU, az USA, és Kanada által megölt Ukrán jogállam helyén, az állam halála miatt keletkezett senki földjének egy részén alapított saját országukhoz a nemzetközi jog szerint alapvetően joguk van.
A népek önrendelkezésének elvét mint jogelvet az ENSZ Alapokmánya ismerte el 1945-ben. A népek önrendelkezési jogát mint kollektív emberi jogot az univerzális nemzetközi szerződéses jog 1966-ban deklarálta. A népek önrendelkezési joga a gyarmati rendszerek felszámolásának jogalapja lett. A dekolonizációs narratíván kívül, viszont tovább él az önrendelkezés jogának politikai megközelítése is, amely alkalmas eszköz arra, hogy bizonyos szuverenitást érintő konkrét helyzeteket a nemzetközi közösség utólag legitimáljon. Ilyen legitimációk, amiket mindenki ismer, több is létezik – pl a SU felbomlása, Jugoszlávia erőszakos feldarabolása, Csehszlovákia felbomlása – stb.
És a lényeg. A 2014 februári náci puccs következtében megszűnt Ukrán jogállam területe nagyobb részének megszerzése, egyáltalán nem jogositotta fel az ukrán nácikat a néhai Ukrajna teljes területe és lakossága feletti uralomra. Ezt a harcok lezárása után az ENSZ is kénytelen lesz elismerni az emlitett nemzetközi jog alapján. (Most nem ismerheti el, mert a harcok miatt vitatható a jogállásuk, de a harcok után ezek a köztársaságok ENSZ által elismert államokká válnak az 1966-os szabályok alapján.)
Viszont a Krím és a Donbaszi népköztársaságok nem is tartottak igényt a néhai ukrán állam teljes területére mint a nácik – csak a népszavazásokon részt vett emberi közösség által lakott természeti területre. Vagyis a népszavazásokkal létrehozott belső állami szuverenitás létrejött, vitathatatlan, és nem keverhető össze a nácik erőszakosan megszerzett uralmával, ami akkor sem legitim uralom, ha azóta a lakosság egy része azt választáson megszavazta, más területek elfoglalására utaló vágyakkal és reményekkel. Vagyis ennek a náci (és Nyugati) erőszaknak ami a népköztársaságok eltörlésére irányul, senkinek nincs joga az alapvető emberi jogok körébe tartozó önrendelkezési jogot alárendelni -amivel a népköztársaságok a nemzetközi jog alapján jogosan éltek és élnek!
Mivel azonban a Nyugat katonai támogatást ad a náciknak, a donbaszi köztársaságok lakóinak jogai letöréséhez, vagy végleges eltörléséhez, továbbá a polgári lakosság gyilkolásához, ezért nyilvánvaló, hogy a Nyugat imperialista agressziót követ el a donbasziak ellen, és az őket védelmező Oroszország ellen is. Meggyőződésem, hogy ezt az agressziót az atlanti tömb néhány becsapott lakóján kívül csak az emberiség hulladéka támogatja – ahogy minden náci eszmét és agressziót.
Bárhogy is alakul a donbaszi lakosság védelmére indult orosz különleges katonai műveletből kiteljesedett Orosz- Nyugat globális háború vége, a valódi győztesek a néhány hónapon belül 10 éves születésnapjukat ünneplő donbaszi köztársaságok lesznek, akik 2014-ben szembe szálltak – szembe mertek szállni – a nácikkal, majd az egész Nyugattal. és létrehozták a saját országukat, amit már senki nem vehet el túlük, mert az Orosz Föderáció része lett. Mint a mesében.
