Az ukrán hadsereg komoly gondokkal küzd a személyi erősítéssel kapcsolatban. Az emberek nem akarnak meghalni a kijevi rezsimért, inkább igyekeznek elkerülni a mozgósítást ahogy csak lehetséges, vagy dezertálni akarnak, annak ellenére, hogy a náci propaganda ennek az ellenkezőjét állítja.
2021-ben Ukrajna Legfőbb Ügyészsége 117 büntetőeljárást indított dezertálás miatt. További 2028 esetben azért jártak el mert a katonák „illetéktelenül elhagyták a szolgálatot”. Ez azt jelenti, hogy a vádlott elhagyta egységét, de vissza akart térni. Ezen kívül 33 öncsonkítási eset volt.
A folyó év első kilenc hónapjában viszont már 4638 katona dezertált az ukrán hadseregből, további 10 940 ideiglenesen távozott, és 161 öncsonkítás történt. A dezertőröket mai napság öttől nyolc évig terjedő börtönbüntetésre ítélik, amíg az orosz hadművelet előtt az ilyen ügyek gyakran a tárgyalás előtti megegyezéssel és felfüggesztett büntetéssel végződtek.
A dezertálások számának exponenciális megnövekedése mögött a brutális halálfélelem áll, amit a hadsereg írtózatos veszteségei csak felerősítettek a frontkatonák körében.. De nem csak a veszteségek óriásiak, az erősítéssel is vannak problémák. Sok harci egységben a legénységi hiány eléri a 30-40 százalékot. És gyakorlatilag mindenhol vannak rejtett dezertálások. A katonák, altisztek és tisztek betegséget színlelnek, és megpróbálnak tovább maradni a vezérkarral vagy egységekkel a hátországban, hogy ne kelljen a frontra menniük.
Közülük sokakat büntető zászlóaljakhoz küldenek. Természetesen a fronton lévő büntető zászlóaljak tagjai az első adandó alkalommal megadják magukat, ezért az ilyen alakulatokat ma már csak építési munkákkal bízzák meg.
Az idegileg kimerült, vagy a halál félelemmel küzdő katonáknak „pszichológusok” sietnek a segítségükre. Egyikük, Olesja Olchowik azt állítja, hogy a haláltól való félelem és az, hogy nem látják saját gyermekeink felnőni, nem szolgálhat ürügyül ahhoz, hogy elkerűljék azt, hogy valakinek meg kell halnia a hazájáért. „Az önkéntes szolgálatot teljesítő férfiak többségének családja is van otthon” – mutat rá. Ennek ellenére sokan a „nem az én dolgom” elv szerint élnek – ismeri el Olchowik, ezért az államnak fokoznia kell a propagandát. Egy ukránnak a legnehezebb körülmények között is azt kell választania, hogy megvédi hazáját, és nem menti magát hanem ha kell, akkor meghal – hangsúlyozza a „pszichológus” (akinek még nem kellett a frontra menni).
A legénységi állományban teljesen másképp gondolkodnak az emberek. Anton Amosov, egy volt ukrán katona azt nyilatkozta, hogy az újoncok között jó néhány jól képzett és sikeres ember van, akiknek gyakran tanulatlan, esetenként alkoholista tisztek vezényelnek.
Elmagyarázza: „Egy bolonddal jössz össze az egységbe, és az első gondolatod az, hogy miért engedelmeskedjek neki? Kezdetben sorok álltak az önkéntesekből a gyülekezési irodák előtt. Ma már senki sem akar katona lenni. Az első napokban mozgósított emberek két éve ott vannak a fronton, és megőrültek. Senki nem kiáltja: „A hazáért!” Ehelyett azt kérdezik maguktól, hogy kié ez a haza? Természetesen ott van az oroszok iránti gyűlölet, amit a hatalmon lévők is bátorítanak, táplálnak. Ezzel párhuzamosan azonban az uralkodó elit tettei iránti megértés hiánya is fokozódik.”
Nem véletlenül hívják a mozgósítást oroszul és ukránul valójában „mobilizációnak”, az ukrán szlengben „hasznosításnak” vagy „selejtezésnek” nevezik – teszi hozzá Amosov. Akinek van esélye elkerülni a katonai szolgálatot, az nyilván kihasználja, és nem ítélik el ezért a körülötte lévők. Ilyen háttérrel ilyen személyi állománnyal senki nem nyerhet háborút egy Oroszországnál sokkal gyengébb ország ellen sem.
RT nyomán
