 |
| Kórterem, orbánia, 2018 |
A magyarországi kórházak 2010-ben válaszút elé kerültek: elfogadják, hogy továbbra is évtizedek óta csökkenő vásárlóértékű pénzből kell gazdálkodniuk, és ezért az orvostudomány alkalmazása helyett a sokkal költségkímélőbb kuruzslásra térnek át, vagy elfogadják a NER szörnyű butaságait, és 20 éven belül nem csak anyagilag, de szakmailag, és erkölcsileg is teljesen tönkremennek. Utóbbi mellett döntöttek, de a NER által előrevetített végső katasztrófára nem kellett olyan sokáig várniuk.
A kórházak, vagy a magyar egészségügy helyzetéről írni, véleményt alkotni, felettébb hálátlan feladat, hiszen oly sok hozzáértő és nem értő írt már erről, és sokkal többet, mint amit a költészet a szerelemről és a halálról együtt publikált különféle híres és nem híres alkotásokban.
Van a témának egy száraz szakmai oldala, ami főképp számokból áll össze, van egy politikai, ami a világ legokosabb népének bárgyúságát, és elitjének mérhetetlen kapzsiságát tükrözi, és van egy emberi oldala, ami a szakmában dolgozó, szakmájukat szerető emberek gigászi küzdelmeit példázza, és a pácienseik egyre gyakoribb sorstragédiáiról szól.
A mai helyzet megértéséhez három évtizedet kell visszalépnünk, amikor a magyar egészségügy még a köztulajdonú nemzetgazdaság része volt, és az un „szocioipar” ágazataként működött. Nincs hitelt érdemlő adat arra vonatkozóan, hogy a GDP mekkora részét költötte akkor az állam a működtetésére, – mert GDP számítás sem volt az össztermék értékének másodlagossága miatt – csak az tudható biztosan, hogy az országban több, nemzetközileg is elismert egyetemi klinika működött a kor színvonalának megfelelő szakmai és műszaki feltételek között, és a kis vidéki kórházakban is ápolt, s nem különben tiszta volt a mellékhelyiség, és a wc-ben volt papír, szappan, és kéztörlő is egyaránt. Mi több: orvosnak, szakdolgozónak lenni biztos megélhetést jelentő egzisztencia volt. Tehát klappoltak a minőségjelző részletek.
Aztán valakik úgy döntöttek, hogy a megszüntetik a köztulajdont, úgy hogy elébb alkotóelemeire zúzzák, majd sok sok magántulajdonba adják azokat. A művelet sikerült, de közben senki sem foglalkozott olyan aprósággal, hogy a közben megszűnt, leépült, kisebb nagyobb termelési bázisok kiesése miatt miként fogják finanszírozni az államot, az állami közszolgáltatásokat, azon belül a komplett egészségügyi rendszert. Sőt. Miután a magyar gazdaság, alapvetően társadalom működtető,- ellátó rendszerből egyesek vagyonosodási játszmáinak eszközévé lett, s a parlament is ezeket a játszmákat kezdte képviselni az állammal, az egyénnel (állampolgáraival, választóival) szemben, az állam, – s benne konzekvensen az egészségügy is – egyre nagyobb adósságokba keveredett csupán azért, hogy a napi szintű, normális működés feltételeit megteremthesse. A tragédia már 1996 körül kezdett kirajzolódni az ágazatban.
A látható, és társadalmi nyugtalanságra is okot adó probléma megoldására a roppant bölcs magyar udvari szakemberek Heuréka felkiáltással törvényeket hoztak, (pénzt nem adtak mert nem akartak adni) hogy az egészségügyet „ócsóért” kell működtetni. Ezt legfőképp úgy képzelték el, hogy az intézményeknek (azóta is) gazdálkodnia kell, mégpedig úgy, hogy minden 100 Ft értékű orvosi beavatkozás árát (aminek kb 70%- a ma is dologi jellegű kiadásokból áll össze) 50 Ft értékre kell leszorítani. Hogy az intézményeknek ehhez pontos iránymutatást szabjanak, a szintén állami tulajdonban álló társadalombiztosítót jogosították fel, hogy megszabja a különféle orvosi beavatkozások árát, amihez minden intézménynek alkalmazkodnia kell. De ezeket az árakat nem csak megszabja a biztosító, hanem a saját belátása szerinti mértékben is finanszírozhatja (fizetheti).
Ha a helyzetet pontosan akarjuk értelmezni, akkor a gazdasági élet más területeiről kell példát hozni., amit mielőtt bárki el kívánna vetni nem baj ha emlékszik rá: a jog általánosan igaz, és érvényes minden esetben.
Nos, képzeljük el, hogy az autónk – pl egy kisebb karambolban – meghibásodik, emiatt sürgősen „doktorra” van szüksége. Mint jóhiszemű biztosítottak ekkor a mesterhez fordulunk, aki előttünk, a nyilvános anyagárjegyzékből kiszámítja hogy a két karosszéria elem amit cserélni kell 60 ezerbe kerül, a munkadíjat 30 ezerben határozza meg, és az ezen tételek alapján kiállított számlával fordulunk a biztosítóhoz, – aki elvileg 100%-ban téríti minden kárunkat az éveken át tisztességgel befizetett havi díjért cserébe. Csak hogy a biztosító azt mondja, hogy a „saját belső szabályai szerint” ez a munka csak 45 ezerbe kerül – kompletten, anyaggal együtt,- aminek ő csupán a 80%-át hajlandó kifizetni.
Mit tenne (és tesz) ilyenkor a kórházak – „ócsó”- finanszírozásán egyébként tapsikoló biztosított? Felháborodik, ordítozik és nyomban perel. Jogosan!!
A látható, és társadalmi nyugtalanságra is okot adó probléma megoldására a roppant bölcs magyar udvari szakemberek Heuréka felkiáltással törvényeket hoztak, (pénzt nem adtak mert nem akartak adni) hogy az egészségügyet „ócsóért” kell működtetni. Ezt legfőképp úgy képzelték el, hogy az intézményeknek (azóta is) gazdálkodnia kell, mégpedig úgy, hogy minden 100 Ft értékű orvosi beavatkozás árát (aminek kb 70%- a ma is dologi jellegű kiadásokból áll össze) 50 Ft értékre kell leszorítani. Hogy az intézményeknek ehhez pontos iránymutatást szabjanak, a szintén állami tulajdonban álló társadalombiztosítót jogosították fel, hogy megszabja a különféle orvosi beavatkozások árát, amihez minden intézménynek alkalmazkodnia kell. De ezeket az árakat nem csak megszabja a biztosító, hanem a saját belátása szerinti mértékben is finanszírozhatja (fizetheti).
Ha a helyzetet pontosan akarjuk értelmezni, akkor a gazdasági élet más területeiről kell példát hozni., amit mielőtt bárki el kívánna vetni nem baj ha emlékszik rá: a jog általánosan igaz, és érvényes minden esetben.
Nos, képzeljük el, hogy az autónk – pl egy kisebb karambolban – meghibásodik, emiatt sürgősen „doktorra” van szüksége. Mint jóhiszemű biztosítottak ekkor a mesterhez fordulunk, aki előttünk, a nyilvános anyagárjegyzékből kiszámítja hogy a két karosszéria elem amit cserélni kell 60 ezerbe kerül, a munkadíjat 30 ezerben határozza meg, és az ezen tételek alapján kiállított számlával fordulunk a biztosítóhoz, – aki elvileg 100%-ban téríti minden kárunkat az éveken át tisztességgel befizetett havi díjért cserébe. Csak hogy a biztosító azt mondja, hogy a „saját belső szabályai szerint” ez a munka csak 45 ezerbe kerül – kompletten, anyaggal együtt,- aminek ő csupán a 80%-át hajlandó kifizetni.
Mit tenne (és tesz) ilyenkor a kórházak – „ócsó”- finanszírozásán egyébként tapsikoló biztosított? Felháborodik, ordítozik és nyomban perel. Jogosan!!
A fenti összehasonlító példából teljesen világosan látszik, hogy a kórházak finanszírozási rendszeréről szóló jogszabályok nem csak matematikai ostobaságok tömkelegét tartalmazzák, hanem egy sor más törvénybe is ütköznek, sőt a biztosító és a biztosított közti szerződést is sértik, ennél fogva (is) nem különben felettébb erkölcstelenek, ergo teljesen törvénytelenek.
Persze ez az erkölcstelenség nem akadályozza abban a politikai osztályt, hogy ezt a társadalomellenes tetteket megvalósító szabályhalmazt fenntartsa, és saját haszna érdekében működtesse. Azt már nem is érdemes megemlíteni, de meg kell: ennél kevesebbért is börtönbüntetés jár a felelősöknek a jogállamokban, mert a következmények túllépnek azon a mértéken, amit a politikai felelősség sajátságosan magyar intézményével és elvével még lehet mentegetni.
Persze ez az erkölcstelenség nem akadályozza abban a politikai osztályt, hogy ezt a társadalomellenes tetteket megvalósító szabályhalmazt fenntartsa, és saját haszna érdekében működtesse. Azt már nem is érdemes megemlíteni, de meg kell: ennél kevesebbért is börtönbüntetés jár a felelősöknek a jogállamokban, mert a következmények túllépnek azon a mértéken, amit a politikai felelősség sajátságosan magyar intézményével és elvével még lehet mentegetni.
A helyzet megoldása persze profánul egyszerű volna. Mi szocdemek, már 25 éve hangoztatjuk a módját, ami nem különben minden más államban jól működik – pl. Ausztriában, ahol ma élek, és a gyakorlatban is tapasztalom – de a magyar társadalom tagjai csak akut, személyes problémáikkal hajlandók foglalkozni, és amíg nem kerülnek orvosi szükséghelyzetbe, nem is érdeklődnek eziránt.
2010-ben a szociáldemokrácia választási programja a tárgyban ez volt:
„A kórházakat, betegellátó intézményeket az ellátási területükhöz tartozó önkormányzatok közös tulajdonába adjuk. Ezzel ellehetetlenítjük az egészségügyi intézmények elmagánosítását, eladását.
A betegellátási intézményeket közhasznú (non-profit) társaságokká alakítjuk, amelyek piaci áron, szolgáltatóként végzik a tevékenységüket. Az egészségbiztosító szervezetek a szolgáltatási árakat tudomásul vehetik, de nem határozhatják meg. Ezzel lehetővé tesszük a dolgozók tisztességes bérezését, és létszámuk fejlesztését, valamint az egészségügyi intézmények pénzügyi talpon maradását, gazdaságos működését. Az intézményeknél képződő esetleges működési nyereség a tulajdonos önkormányzatok segélyalapjaiba, vagy szociális kasszájába kerül befizetésre – népességarányosan .”
Persze ezt a programtervet jó ha minden tízezredik választó elolvasta, és csak reménykedem, hogy ha elolvasta, akkor meg is értette
A jelenlegi magyar politikai osztálynak azonban még a távlati terveiben se szerepel ennek a bizonyítottan működőképes és társadalmilag hasznos rendszernek a kialakítása A teljes csődöt deklaráltan a tízparancsolat mormolásának, és a ráolvasásnak – és jó nagy adag kormányzati hazugságnak – a kórházi gyógyításban való bevezetésével kívánják elodázni.
Sajnos a jellemzően magyar ostobaságból és kapzsiságból eredő, és meglehetősen elfajult helyzet mindeközben már több mint rémessé vált: az orvosok és szakdolgozók tömegesen hagyták el az egészségügyet, és kerestek külföldön, vagy más ágazatokban megélhetést, emiatt a súlyos létszámhiányra visszavezethető higiéniai, gyógyítási és ápolási hiányosságok botrányosan katasztrofális voltának árnyékában a magyar kórházakban ma már harctéri nagyságrendben arat a halál. A kórház a halál mezsgyéjévé vált, aki ide kényszerül, – bármilyen apró ok miatt – az ha vallásos, jól teszi ha elébb a paphoz fordul, és feladatja magának az utolsó kenetet is..
Mint fentebb is írtam:, erre a tömeges tragédiákat okozó helyzetre a megoldás profánul egyszerű volna – mert nem szégyen tanulni a nálunk okosabb népektől. De a megoldás csak a köz, a társadalom akaratával lehetséges – anélkül az égiek is tehetetlenek, hiába is fohászkodik a kórházi beteg:
„… ha a halál mezsgyéjén járok is…”
Mint fentebb is írtam:, erre a tömeges tragédiákat okozó helyzetre a megoldás profánul egyszerű volna – mert nem szégyen tanulni a nálunk okosabb népektől. De a megoldás csak a köz, a társadalom akaratával lehetséges – anélkül az égiek is tehetetlenek, hiába is fohászkodik a kórházi beteg:
„… ha a halál mezsgyéjén járok is…”
final draft 11 crack