Az atomháborúk körül számos koncepció és elmélet létezik; Az esetek többségében, különösen a „kölcsönösen biztosított pusztítással”, más néven a MAD-val („mutually assured destruction”) kapcsolatban az embernek az a benyomása, hogy azt már rég mindenki elfelejtette, – legalábbis a nyugati politikusok körében. Ennek tudható be, hogy szó szerint egy esetleges atomháborúval játszadozik a Nyugat felelőtlen és ostoba politikus hada.
Az a felfogás, hogy az egyik fél nukleáris támadása elkerülhetetlenül a másik fél ellentámadását indítja el, és végül mindkét ellenfél nagyrészt megsemmisül, a nukleáris fegyverek ellenőrzéséről és leszereléséről szóló tárgyalások (START) kezdeti, indító gondolata volt, és ezzel kísérletet tettek egy az ésszerűen stabil egyensúly megteremtésére, ami legalább jelentősen megemelte az atomfegyverek használatának akadályait. Mindezek az egyezmények egyre erodálódnak, de nem maguktól – hanem éppen ellenkezőleg; Ukrajna NATO-tagsága, amelyre a Nyugat törekszik, a kubai rakétaválságra emlékeztet. De most nem ez a lényeg.
Az atom terror egyensúlyi állapotának elérése persze nem zárta ki hogy a nagyhatalmak megcélozzák egymást a rakétáikkal. A céllista megtervezésében – az objektumok kiválasztásában – az USA szakértői központi szerepet adtak annak a kalkulációnak, hogy egy kölcsönös atomcsapás után kinek mi maradhat meg épen a saját oldalán, és az végül is milyen várható állapotban lesz. (emberek, termelő eszközök, biológiai élettér)
A kölcsönös elrettentés, a terror egyensúlyáról szóló elképzelések előtt és mellett egészen más szempontok is vannak, amelyek többek között meghatározzák a célpontok kiválasztását. Ha elolvassuk azokat a dokumentumokat, amelyek a SIOP (azaz „egyetlen integrált hadműveleti terv„) címszó alatt találhatók, és az Egyesült Államok 1961-től 2003-ig tartó nukleáris háborús terveit tartalmazzák, akkor bár ezekben a dokumentumokban sok részlet még mindig ki van takarva, mégis felismerhető, hogy azokban egyszerűen csak ötleteket követtek. De ugyan itt olvasható, hogy ezen elképzelések szerint győzelemként milyen állapotokat határoznak meg.
Íme egy idézet az 1962-es SIOP-ból:
„Például, ha az USA elvesztette ipari kapacitásának 20 százalékát és lakosságának 30 százalékát, de a kínai-szovjet blokk elvesztette ipari kapacitásának 40 százalékát és lakosságának 60 százalékát, akkor az Egyesült Államok így vagy úgy, megnyerte a háborút. „
Más szóval, minden megfontolás, különösen a célok kiválasztása azon az elgondoláson alapul, hogy egy képzeletbeli időszakra a legkedvezőbb kiindulási helyzetet kell megteremteni a támadáshoz. Mert végső soron az nyer, aki először vissza tudja nyerni egy magasan fejlett ipari társadalom státuszát.Az 1969-es SIOP4 ezt valamivel közvetlenebben fogalmazta meg :
” Az útmutató alapjául szolgáló alapvető koncepció az Egyesült Államok hatalmának maximalizálása a stratégiai fölény megszerzésében és fenntartásában, ami a háború mielőbbi befejezéséhez vezet, az Egyesült Államok és szövetségeseink számára kedvező feltételek mellett. „
Egy 1991-es dokumentum elmagyarázza, milyen célokat tűztek ki akkoriban. Négy kategória volt a céllistán:
– nukleáris erők,
– politikai és katonai vezetés,
– egyéb katonai erők
– és végül a háborút támogató ipari és gazdasági tényezők.
Nemcsak fegyvergyártás, finomítók és vasúti infrastruktúra létezik a lista neygedik oszlopában, hanem a szén-, acél-, alumínium- és villamosenergia-termelés objektumai is.
Van egy weboldal , ahol megtekinthető az egyik korai, 1956-os céllista képi ábrázolása, ahol meglepő azt látni, hogy az akkori NATO rakéták túlnyomó többsége nem a Szovjetuniót, hanem Kelet- és Közép-Európát célozta. (pl Budapestet, Debrecent és Pécset is) Természetesen a mai céllisták másképp néznek ki – vagy csak az érkezési irányuk más? – és titkosak; de még mindig léteznek ilyenek.
Valljuk be, teljesen bizarrnak hangzik még belegondolni is, hogy Budapest és Debrecen ma is nukleáris célpont, csak ma már nem a NATO, hanem az Orosz hadsereg céllistáján. De az a mentalitás, amelyből ezek a nukleáris céllisták születnek, nem olyasmi, amibe az ember szívesen belgondol. Ha azonban úgy tűnik, hogy a MAD ismerete és megértése eltűnt a nyugati katonai és politikai gondolkodásból, akkor végső soron észrevétlenül haladunk egy holtbiztosan bekövetkező atomháború felé. Hiszen a hiper szuper atomfegyverek és a hozzájuk tartozó kijelölt célpontok megvannak.
A csapásokban megsemmisülő emberek, az épített és a mezőgazdasági környezet károsodása vagy pusztulása a céllistákon természetesen nem szerepel, de az atomfegyverek hatásának sajátosságai miatt köztudomásúan bekövetkeznek. Ez pedig megéri annak átgondolását hogy mi történhet a nukleáris eszkalációban és azt ki és hogy élheti túl.
Az első atomcsapásoknak bizonyos hogy a bankrendszer is áldozatul esik – lévén hogy a pénz legnagyobb részben csak számítógépeken tárolt egyesek és nullák halmaza. Ha a tárolóeszközök megsemmisülnek az elektromágneses sugárzás következtében, akkor a pénz is megsemmisül. Márpedig nehéz a modern életet elképzelni enélkül az elosztási eszköz nélkül. Ez a tény önmagában is aggodalommal kellene hogy eltöltse a tőke tulajdonosokat, s mivel ők vannak a legnagyobb befolyással a politikusokra, leginkább ők tarthatnák féken a háborúskodni akaró őrülteket.
Ha a csapások bekövetkeznek, nemcsak az ipari és mezőgazdasági termelés leállása okozna óriási problémát, hanem a Nyugaton az elmúlt évtizedekben szinte általánosan érvényesülő „éppen időben” elve is, ami a raktározás kiterjedt eltörlését okozta. Ennek eredményeként a pufferelés megszűnt, nemcsak a termelésben, hanem az ellátásban is. Így a lakosság élelmiszerrel való ellátása a becsapódási terület nagy részén – az erre tervezett óvóhelyeken kívül – nagyjából egy hét alatt megszűnik. Annál is inkább mert nagy áruházláncok elosztó raktárai is két, legfeljebb csak egy hétre való árut tárolnak. De ugyan ide sorolhatók pl a gyógyszerraktárak megsemmisülése vagy károsodása és a nagyon véges készletei is. Az élelmiszerek és a gyógyszerek rövid időn belüli elfogyása a csapások túlélőinek lassú kínhalálához vezet.
A készletek eltűnése tehát, – az elosztás és az ellátás megszűnésével egyetemben – a civilizáció végleges eltűnése is egyben. Ez abból a tudásból ered, (ami az egyetemes emberi tudás része) hogy az éhes, ellátatlan tömeget nem lehetséges fegyelmezni, és közös célok megvalósítása (védekezés, újjáépítés, ellátási láncok kialakítása, morális és írott törvények betartása és betartatása stb) érdekében megmozgatni. Így az atomcsapás helyén életben maradt, pánikba esett, és éhes tömeget sem lehet fegyelmezni és mozgósítani. Az állam és a közrend ezért megszűnik, és a fegyveres bandák veszik át mindenütt az uralmat, és a túlélésük érdekében igyekeznek minden maradék készlet felett az uralmat megszerezni – ami a túlélők jelentős részének halálát felgyorsítja, vagy direkt okozza is. Majd a rabolt készletek is kifogynak, s ha nem ér véget a csapások utáni nukleáris tél, a rablók is mind meghalnak.
De most a készletek kifogyásának eseténél álljunk meg egy pillantra. Az Oroszország elleni szankciók is arra irányultak, hogy atomcsapás utáni hiányokat állítsanak elő az ország területén – de fegyveres agresszió nélkül.(Ami okszerűen társadalmi elégedetlenséghez vezet, ami miatt majd a politika rendszer és az államhatalom megbukik, majd ennek következtében az orosz nép önként és dalolva adja oda a hazáját USA gyarmatnak, csak hogy kaphasson és megehessen néhány nyugati halkonzervet, és rabszolgaként dolgozzon a multik gyáraiban mint a meghódított kelet-európaiak.) Vagyis az atomcsapás- ami megegyezik az Oroszország elleni gazdasági szankciók várt hatásával – (sem) a helyi társadalom elpusztítására törekszik, „csak” a politikai, katonai vezetés likvidálására, és a gazdaság egy részének elpusztítására, hogy a győztes fejlett ipari társadalomként élje túl a háborút, és újra építse magát.
Ezzel elérkeztünk azokhoz a problémákhoz, amelyekkel akkor is szembe kell nézni a nyugati féltekén az atomcsapás túlélőinek, ha valami ok folytán nem csak az életük marad meg, hanem a nukleáris tél is nyárba fordul a csapások után. A nyugati narratívában a nukleáris háború utáni társadalmi feltámadás fent idézett elképzelése feltételezi az ipari struktúra szükséges minimumának megőrzését.
De ebbe nem csak a struktúra, (épületek, alapanyagok, gépek, technológia stb.) hanem a képzett, munkaképes személyzet, a működtetéshez, gyártáshoz, tervezéshez szükséges emberi tudás is szorosan beleértendő. Ennek feltételei azonban a nyugati féltekén egyre szűkösebbek, mert nem csak kevesebb mérnököt és szakmunkást képeznek mint a Dél államai, de a kisüzemeket is egyre inkább visszaszorította a nagyüzem. A nagyüzemben viszont a gépesítés egyre kevesebb szakmunkát igényel, így a szakmai tudás átadását nem csak megakadályozta a nagytőke, de sok esetben kihalásba taszította azt, és sok további szakmára is ez a sors vár. Ezért ennek a folyamatnak a befejeződése után, az atomcsapás túlélői közt nem lesz a Nyugati féltekén elegendő ember, és emberi tudás, hogy a civilizációt képes legyen működtetni, újra építeni az épített környezetet és az ipart.
Továbbá a mezőgazdaság iparosításának és monopolizálásának keveréke olyan feltételeket teremtett, amelyek mellett a gazdálkodással kapcsolatos minden régi elképzelés, teljesen „elavulttá” (de inkább üldözötté) vált. Az élőmunkától majdnem mentesített, iparosított termelés, évezredes tudástól fosztotta meg a társadalmakat. Ezért nem kizárt hogy az atomcsapás után, a legkedvezőbb természeti körülmények sem lesznek elégségesek a hiányzó emberi tudás pótlására, és a mezőgazdaság – mint a tömegélelmezés alapja – akár 100 év alatt sem tud majd helyreállni.
Ha azt is figyelembe vesszük, hogy a nyugati társadalmak minden külső befolyás nélkül az összeomlás felé haladnak, – köszönhetően a gazdagok és szegények szélsőséges megosztottságának, valamint az elmúlt évtizedek agresszív, neoliberális politikája által már okozott társadalom és gazdaság szerkezeti károknak, – akkor teljesen egyértelművé válik. hogy a NATO meg az USA háborús kutyái mindegy milyen, sőt bármilyen számítást végeznek is, a végén ami marad nekünk, annak évszázadok kellenek majd ahhoz, hogy az utódaink visszatérjenek egy magasan fejlett ipari társadalomba, – már ha ez egyáltalán sikerül nekik.
A nyugati politikai elit viselkedésében semmi sem utal arra, hogy ezt képesek felfogni. Hogy függetlenül a rendelkezésre álló robbanófejek számától, a rakéták elfogásának képességétől vagy az első csapás révén előnyhöz jutás képességétől, a végeredmény nem fog hasonlítani ahhoz, amit most vagy bármikor győzelemként határoztak meg. Szinte minden változatban teljes vereség vár ránk, mert a győzelem gazdasági és humán feltételei már egyszerűen régen nincsenek meg a liberálisok kapzsi és ostoba pusztításai miatt.
Az atomháború lehetőségével játszadozó Macron, Weber, Leyen, Scholtz, és aljas, és hatalomvágyó társaik ismeretei bizonyos hogy teljesen hiányoznak a MAD-ról. A nukleáris eszkalációhoz vezető politikájukat nyilván csak maga az eszkaláció változtathatja meg, így bizonyos hogy semmit nem fognak tenni annak elkerülése érdekében. Egyszerűen azért, mert ezek a tudatlan tömegek által választott buta vezetők, nem érzékelik a fizikai valóságot és annak összefüggéseit, amit az Oroszország elleni szankciók kiszabása is világosan bizonyított. Ezért ha lesz az atomháború után társadalom, és történelem, akkor azt fogják tanítani hogy:
„Az atomháborút a rakéta silókban a csúcs intelligens, csúcsképzett, abszolút fegyelmezett katonatisztek indították el, mert a tanulatlan idióták uralma alatt álltak, és azok ezt parancsolták nekik.
Így mult el a Nyugat dicsősége. „
