Rövid sajtóhír adta tudtul, hogy Puch László az MSZP egykori pénztárosa eladta a baloldal nagy múltú, több mint 110 éves újságját Leisztinger Tamás futball és stadion rajongó Fideszes oligarchának. A társadalom nem hördült fel, sőt, még csak nem is sóhajtott, pedig a baloldal utolsó nyomtatásban megjelenő sajtókiadványa került a jobboldal kezébe. Ami nem sikerült egykor Horthy fasiszta verőlegényeinek, a nyilasoknak, és az SS-nek, azt most az Orbáni banda simán, a legkisebb ellenállás nélkül véghezvitte.
A Népszavát a Szociáldemokrata Párt alapította korábbi időszaki és ideiglenes kiadványai utódjául, 1905-ben. Az újság célkitűzése a munkások tájékoztatása, szellemi és kulturális fejlesztése volt, de a szocdem párt hivatalos közlönyének feladatait is ellátta.
Fennállásának első néhány évtizedében elévülhetetlen érdemeket szerezett a magyarországi általános és titkos választójog kivívásában, valamint a munkavállalók érdekképviseletének ellátásában, amit a nyilvánosságon keresztül ért el.
A tanácsköztársaság leverése után leleplező cikkeket közölt a fehérterrorról, amiért Horthy Miklós az Ostenburg különítménnyel meggyilkoltatta a lap két szerkesztőjét, Bacsó Bélát és Somogyi Gézát. A lap bátor újságírói azonban nem adták fel, folytatták a munkások tájékoztatását és művelődését szolgáló munkájukat, hűen szolgálták a szociáldemokrácia ügyét.
A lapban publikált többek közt Ady Endre, és Móricz Zsigmond mellett sok polgári demokrata író, és költő, de az újságírók összetétele sem a mai kor szellemét tükrözte. Ennek köszönhette stílusát és harciasságát. Nevezetesen, hogy az újságírók nem a liberális értelmiségből, hanem túlnyomórészt a munkássorból kiemelkedett – főként autodidakta módon tanult – emberek közül kerültek ki.
A lap harcias munkáspártiságát mi sem jelzi jobban, mint hogy Horthyék sok száz sajtópert indítottak ellene, és 1932-ben egy időre be is tiltották. A harciasan kritikus, munkáspárti hangvétele meg is maradt az 1994-es magántulajdonba adásáig, amikortól egy rövid ideig egy médiamogul, majd a neoliberális, tőkéspárti politikát folytató MSZP tulajdonába nem került.
A II. világháború végéig mások mellett a mártír Mónus Illés, valamint a német bevonulás után, a Megmentési Front elnökeként is ismert szocdem vezető, Szakasits Árpád szerkesztette a lapot, és az állandó sajtóperek ellenére sem hagytak fel az eredeti baloldali hangvételükkel. Sorban jelentették meg a háborúellenes, antifasiszta, és a hatalmi elit viselt dolgairól szóló kritikus megfogalmazású cikkeiket.
A német bevonuláskor a felszabadulásig betiltották a lapot, Mónus Illést -a korábbi főszerkesztőt – a nyilasok megölték. Csak 1945 februárban indulhatott újra a nyomtatása Szakasits Árpád vezetésével.
1948-ban a szocdempárt és a kommunista párt egyesülése után, a Népszavát a párt a szakszervezeteknek adta át működtetésre. A szakszervezet valójában a szocdempárt „atyja” volt, így a lap kiadói joga „családon belül”, a munkavállalóknál maradt. Ez elsődlegesen amiatt történt, mert a szocdempárt mélyen és őszintén aggódott a szakszervezeti jogok fennmaradásáért, aminek ténye és története a „Kossa-Böhm vita” néven vonult be a munkásmozgalom történetébe. A szocdempárt azzal, hogy a kiadói jogot nem az új, „közös” munkáspártnak, és nem is az államnak ajándékozta, (apportálta) a szakszervezeti érdekérvényesítéshez szükséges eszközt kívánta megvédeni, és a munkavállalóknál tartani.
Az 1990-es évek elejének zűrzavarában a szakszervezetek teljes – jogtipró módon végrehajtott – kifosztása keretében az MDF kormány eladta a lapot. A szocdempárt az adás-vételt megtámadta ugyan, de a perben a nevére kiállított adás-vételi szerződéssel nem tudta bizonyítani azt a KÖZTUDOMÁSÚ – ezért nem bizonyítás köteles- történelmi tényt, hogy a lapot ő alapította 1905-ben, ezért a „független” bíróság azt a jellegzetesen magyar, és tipikusan hebehurgya ítéletet hozta, hogy a lap nem volt a párt tulajdona, a kormány és az új tulajdonos közti szerződés „törvényes”.
A Népszava így került elébb Fenyő János – nem ezért meggyilkolt vállalkozó – később Puch László tulajdonába.
A lap a magántulajdonba kerülése után, a kor antibaloldali hangulatának megfelelően átalakult. Pár év alatt elvesztette a munkavállalók érdeklődését, ami elsődlegesen a lap szerzői és szerkesztői állományának minőségi változásának volt köszönhető, hiszen azok ekkor már első sorban a liberális (jobboldali) értelmiség köreiből kerültek ki. Harcos baloldali hangvétele megváltozott, a neoliberális társadalom és gazdaságpolitika támogatójává züllött a magántulajdonosok kezei között.
Ennek ellenére a média világában a Népszava „baloldali”-ként aposztrofálódott, hiszen amellett hogy nem a szélsőliberális, és neokonzervatív pártok érdekkörébe tartozott, továbbra is „szociáldemokrata” lapnak hirdette magát. Az internet elterjedése után, az elektronikus kiadványának nagy sikerű Blogjában jelentetett meg ugyan baloldali szerzőktől, baloldali és antifasiszta hangvételű tartalmakat, de a 2010-es évek elejére az állandósuló liberális, és neokonzervatív (neofasiszta) támadások miatt az akkori szerkesztőség ezt könnyű szívvel megszüntette.
Könnyen elképzelhető, hogy a most lezajlott tulajdonosváltással a neofasisszta, szélsőliberális kormányzathoz köthető új tulajdonos hatására milyen arculatváltáson fog rövid idő alatt átesni a sajtóorgánum, ami az egykori baloldali média elemei közül utolsóként került a tőkésosztály tulajdonába. Alapos okkal vélhető, hogy az egykori baloldali, antifasiszta média holnap már fasiszta „hurrá propagandát”, és szélsőliberális, pénzcentrikus, súlyosan társadalomellenes eszméket fog a társadalomnak közvetíteni.
A baloldalt, a baloldali, antifasiszta embereket ért újabb veszteség szavakkal leírhatatlan!
A Népszava emlékét persze hűen megőrizzük. Béke poraira!
Hogy ne legyenek illúzióid: Leisztinger (jobboldalon) és legjobb barátai…..
