Fél évvel a tényleges országgyűlési választások előtt, és két héttel a jobboldali ellenzéknek a szavazóbázisát mozgósító, előválasztásnak titulált adatgyűjtése után, a kedélyek fokozódása tapasztalható. A kampányban feltüzelt kormánypárti, és jobboldali ellenzéki szavazók mintegy négy milliós tömege fogat vicsorgatva áll szemben egymással – hogy ezzel is nyomatékot adjanak abbéli hitüknek, hogy csak a saját idoljaik kizárólagos joga a közhatalom birtoklása- és az emberek, az ország kirablása. Eközben a háttérben feltűnt és a politikai valóság horizontján egyre feljebb emelkedik a várva várt baloldal új politikai ereje.
A jobboldali hat párt előválasztási kampánya döbbenetes végeredménnyel zárult. A DK párt által favorizált Dobrev Klára annak ellenére is alul maradt a miniszterelnök jelöltségért folyó versengésben, hogy a párt tudatos marketinggel évek óta trenírozta a közvéleményt az elsöprő győzelmére. A győzelmi babért végül mégis Márki-Zay Péter, Hódmezővásárhely polgármestere illeszthette a fejére, s immár a jobboldali ellenzék hat pártjának közös vezéreként – miniszterelnök jelöltjeként – kampányolhat a remélt hatalomváltásért.
A jobboldali ellenzék annak ellenére hogy sok esetben – szokásához híven – baloldali retorikát használt a választási mozgósításhoz, nem ígért rendszerváltást, csak egyszerű bosszút azokon, akik felelősök lehetnek a társadalom nagyobbik részét sújtó szegénységért és kilátástalanságért. Ez a gyűlölet politikára fogékony jobboldali szavazónak persze pont elég. Talán azért, mert nem is tudnak elképzelni más világot, mint az urak és szolgák egyszerű társadalmát, ahol a szegénynek feltétel nélküli hűséget kell mutatnia a gazdagok felé – az ezer éves ”hátha leesik valami” jobbágyfilozófia nem túl bölcs megfontolásából.
Csak hogy ez a kampány retorika és filozófia nem képes megmozdítani a valódi baloldali embereket, akik évtizedek óta távol tartják magukat a neoliberálisok hatalmi harcától, amit fennkölten parlamenti választásnak neveztek el a részt vevő globalista bandák. Így és ezért a két szemben álló két neoliberális tábor ma a társadalom választójoggal bíró polgárainak felét sem teszi ki. Sőt mi több, az egymáshoz viszonyított létszám arányaik is hétről hétre változó százalékokat mutatnak. A hat párt – és táboruk – által remélt hatalomváltás így meglehetősen kétségesnek látszik, ezért egyre nyilvánvalóbb, hogy a baloldali tömegek nélkül nem tudnak majd győzni, sem most, sem máskor.
Ebben a kapkodó, össze vissza fecsegő és ripacskodó jobboldali fejetlenségben kezdte meg a menetelését az Igen Szolidaritás Mozgalom, ami eredetét tekintve nem új formáció a baloldalon, de új célkitűzésük, amit a vezetőik és frontembereik is következetesen képviselnek, új esélyt adnak a baloldali választók millióinak az elvi és választói igazodáshoz.
Az első és legfontosabb célkitűzésük a valódi baloldal ismérveit egyesíti magában. Ez nem más mint az országot sújtó, a második világháború óta nem tapasztalt szegénység és nyomor – a szociális válság – felszámolása. Az erre vonatkozó végrehajtási terv Kádár János nevét viseli, (ITT olvashatod) ami az 1990 előtti, virágzó magyar társadalomra és gazdaságra, mint a baloldal eszményképére enged következtetni, ami tudományos értelemben véve is az ország un. „történelmi aranykora” volt (1965-1985-ig)
A párt átalakítaná a primer elosztást, legalább 250 ezer Forintban határozná meg a minimális nettó bért. De az állami transzfereket sem hagyná érintetlenűl. Jelentősen megemelné a minimális nyugdíjakat, a családtámogatásokat, és nyugati mintára alanyi jogon járó, állampolgári minimális jövedelmet vezetne be. Az így megerősödött belső fogyasztói erő generálná a gazdaság még nemzeti tulajdonban maradt részeit, piacot teremtene a kis és középvállalkozásoknak, tisztességes megélhetést biztosító munkahelyeket az embereknek. A megemelt jövedelmek magasabb járulékai után több bevételre tenne szert az egészségügy, ami megkönnyítené a működését – és a finanszírozását – mind a munkabér fizetési, mind a dologi kiadások szempontjából is.
A párt politikai célkitűzései közt fontos helyet foglal el a parlamentben uralkodó jobboldali hegemónia megtörése is. Ennek keretében a párt követeli, hogy azok a pártok, amik közösen kampányolnak, közös jelölteket állítanak, azok ne alakíthassanak a választás után külön külön frakciókat, ami egyrészt sokba kerül az országnak, másrészt teljesen értelmetlen, hiszen a jobboldali pártok tulajdonképpen csak a jobboldal önálló jogi személyiségbe bújt egyes frakciói. Nincs köztük semmiféle elvi, értékrendi, és a társadalom fejlődési iránya szempontjából lényeges, markáns különbség. Annyira nincs, hogy ha holnap egyetlen jobboldali pártba egyesülne a két kormánypárt és a hat ellenzéki párt, azt a társadalom gyakorlatilag észre se venné – hacsak azt nem, hogy a két főkolompos már szavakban sem akarja börtönbe juttatni egymást, és már csak egyetlen jobboldali pártra lehetne szavazni a választásokon.
Kétségtelen, hogy ha a baloldal, az Igen Szolidaritás nyerne megbízást az ország vezetésére a váratlanul feleszmélt baloldali választói többség szavazataival, akkor gyökeresen megváltozna az atlanti neoliberális gyarmati létbe süllyedt magyar valóság. Pár év alatt elindulna az ország egy valódi demokratikus, és jóléti társadalom megvalósulása felé.
Mindent összevetve 32 év óta ez az első alkalom, hogy a jólétre, és a szociális biztonságra is szavazhat az, aki valóban olyan világot akar az unokáinak is! Persze nagy kérdés, hogy hányan szeretnének inkább ebben a középkori nihilben és adósrabszolgaságban élni, pusztán csak a kedves vezéreik kedvéért…..
A MI generációnknak már nem a neoliberális kiskirályokért, hanem az unokáink jövőjéért kellene dolgoznia!
