 |
| Kép: Nyomorszéle Blog. |
A rendszerváltás utáni években egy a nyugati országokban már megszokott, de nálunk addig teljesen ismeretlen szociológiájú társadalmi réteg alakult ki: a prekariátus. Ez a mára már több mint „tapinthatóan” jelenlévő csoport, a kelet-európai országokon a „rendszerváltás”-kor végigsöpört brutális (mesterségesen gerjesztett) gazdasági visszaesés elsődleges áldozataiból, és a visszaesés szintjének stabilizálódása miatt, a később ingataggá vált egzisztenciájú milliók: alkalmi munkások, fekete munkások, éhbérért foglalkoztatottak, napszámosok, munkanélküliek, és ezek ma már felnőtt, de szintén hasonló körülmények között tengődő leszármazottaik millióinak hatalmas tömege.
Magyarországon 8 éve már 3 millió ember tartozott ebbe az osztályba a 6,4 millió választóból, de ma már jelentősen túllépte a számuk az akkori mérések adatait. Közülük 7-800 ezer ember él olyan körülmények között, ami nem csak az Európai Unió szociális színvonalához mérten, de ma már néhány afrikai országéhoz képest is mélyen az emberhez méltó szint alatt áll. (Ők azok akik nem tudtak elmenekülni nyugatra, a hatalom szerint „hazaárulóként mosogatni”.)
A legriasztóbb adat az, hogy az orbáni szélsőliberális gazdaságpolitika (és tervszerű államfosztogatás) eredményeképp a nyomorban élő magyar gyerekek számaránya 25%-ról 35%-ra nőtt!
A legriasztóbb adat az, hogy az orbáni szélsőliberális gazdaságpolitika (és tervszerű államfosztogatás) eredményeképp a nyomorban élő magyar gyerekek számaránya 25%-ról 35%-ra nőtt!
A prekariátussal ma már szociológusok, tudósok hada foglalkozik, és túlnyomó többségük igen riasztó megállapításokat publikált a csoporttal kapcsolatban. Nem csupán a gazdasági fejlődés motorját fékezik ezek a milliók, – mivel jelentéktelen a fogyasztói potenciáljuk- de olyan társadalmi konfliktusok kirobbanásában is eredőül szolgálhatnak, amelyek hamar eszkalálódnak, és ellenőrizhetetlenné, megfékezhetetlenné válhatnak. Vagyis a tömeg legyengített ugyan, de nem erőtlen! Sőt. Minél súlyosabb gazdasági hátrányba kerül minél több tagja, annál erősebbé válik.
Magyar viszonylatban ez a belső erő persze nem látszik, mivel a csoport politikailag rejtőzködve éli mindennapjait. Annak ellenére, hogy a magyar társadalomban már több mint kritikus méretűvé vált a tömege, – köszönhetően az alacsony foglalkoztatásnak és a foglalkoztatottak rendkívül alacsony, megélhetésre alkalmatlan bérének, és a szociális rendszer megszüntetésének, – a tömeg nem lázadozik, és távol marad minden, a létérdekeit alapvetően meghatározó eseménytől – pl. a választásoktól helyi és országos szinten is, – de nem támogatja a szakszervezeteket sem.
Ez a látszólagos nyugalom azonban felettébb megtévesztő, hiszen a csoporton belül előforduló vagyon elleni bűncselekmények igen gyakoriak, és megélhetési forrássá váltak, de az erőszakos cselekmények száma is növekszik, és egyre brutálisabb kereteket öltenek. Vagyis a csoport szociális elnyomása miatti stressz egyre nő az egyéneken, és senki nem tudja megmondani, mi lehet az a kis szikra, ami tömeges erőszakot indít majd be.
A prekariátus spontán lázadása azonban nem lesz valódi forradalom akkor sem, ha külsőre az a szociális jogokért, vagy a demokráciáért folytatott akciónak látszik, mivel nincs valódi vezetői csoportjuk, ami képes volna egy ilyen akciót levezetni, és győzelemre vinni. Lévén hogy szétszórt, alapvetően bizalmatlan, és meglehetősen alul tájékozott embertömegről van szó, akik a bajaik okát távolról sem a politikai osztály által 30 évvel ezelőtt elkövetett – „rendszerváltás”-ként aposztrofált – hazaárulása, és az ehhez kapcsolódó sok-sok köztörvényes gazdasági bűntett sorozatában látják, hanem az aktuális politikai szereplők napi és közelmúltbeli tetteiben. Vagyis a lázadás bizonyos hogy nem lehet „rendszerváltó” – még ha az is a deklarált szándéka – sokkal inkább csak az aktuális hatalom személyi állománya elleni harc, amelyben a megtámadott elit viszont joggal számíthat a felsőbb osztályok szimpátiájára és támogatására, hiszen ezek a csoportok is a honfitársaik tömegére kényszerített nyomor haszonélvezői. (Vagyis sok magyar ma azért élhet jó, vagy egyenesen pazar körülmények között, mert ahhoz a polgártársai millióitól veszik el a puszta életük fenntartásához szükséges forrásokat is, akár az egykori rabszolgatartó, rabló, imperialista társadalmakban.)
Mivel azonban semmi jele annak, hogy a politikai osztály bármelyik szegmense olyan politikai irányba mozdult volna el, ami a prekariátus helyzetének jobbítását és annak satbilizálását – a legminimálisabb érdekvédelmét!- tűzte volna ki céljául, bizonyosra vehető, hogy ez a lázadás elébb utóbb bekövetkezik, ha a hagyományos baloldali erők, és annak személyei nem tesznek konkrét lépéseket az egyébként katasztrofális társadalmi következmények megelőzésére. (Bizonyos hogy az elit külföldi védelmet kapna egy népfelkelés esetén annak leverésére, s azt követően a magyar Horthy korszakban elkövetett brutális állami rémtettek butuska csintalanságokká szelídülnének a történelmi események sorában az orbáni megtorláshoz képest. Lásd Ukrajna)
Persze nem könnyű a prekariátussal kapcsolatba kerülni annak, aki nem rendelkezik élelmiszercsomagokkal, készpénzzel, és közhatalmi kapcsolatokkal, mivel az elit – a jól élők – rendszeresen ilyen eszközökkel motiválják a nyomorban élőket az alkalmi együttműködésre. (pl. szavazatvásárlások). Sokat jelenthet viszont a helyi ismeretség, a hatalomtól való függetlenség, és az azzal való közismert szembenállás. Vagyis ezekkel a tulajdonságokkal felvértezett baloldali elkötelezettségű emberek szervezhetik és menthetik meg nem csak a prekariátus tagjait, hanem az egész magyar társadalmat egy olyan krízistől, aminek nem lesznek győztesei vagy nyertesei, csak áldozatai.
A felismerés adott, a feladat adott, a munkát tehát el kell kezdeni, mert az idő most már ellenünk dolgozik. A prekariátust fel kell rázni, öntudatra kell ébreszteni, és meg kell vele értetni: 2019-ben nem a dolgok normális „velejárója” a hajléktalanság, az éhezés, a fagyhalál, a megélhetésre alkalmatlan bér, a falusi földesúr kiskirálykodása, a megszüntetett szociális rendszer, az esetlegessé vált orvosi ellátás, a teljes jog,- és létbizonytalanság.
A feladat persze óriási, hiszen többszörösen deprivált embereket kell közösségbe szervezni, akik a mindennapjaikban rendkívül sok időt töltenek a puszta túléléssel, ezért testileg és lelkileg is fáradtak, s ráadásul még szégyellik is a helyzetüket a 30 éve tartó, az elitet mentegető kampány miatt, amiben őket „önsorsrontó”-nak volt szíves minősíteni az ellenzéki (liberális) pártok vezetőinek többsége is. Mintha a prekariátus volna az állami vagyon ellopásának és a mindenkinek megélhetést, és létbiztonságot nyújtó gazdaság lerombolásának okozója, és nem fordítva. ITT olvasható ezzel kapcsolatban a Világbank „vádirata” a magyar elit viselt dolgairól is..
Mindentől függetlenül nem reménytelen a munka, mert a társadalom alsó rétegeiben exponenciálisan nő a demokrácia, a normális emberi élet, a társadalmi igazságosság, és a felelősök megbüntetése iránti igény, s itt ott a halottnak vélt társadalmi szolidaritásra is van már újra példa.
Mind ez arra vall, hogy itt az idő, és meg kell hallanunk a szavát, meg kell értenünk hogy emberi, és egyaránt állampolgári kötelességünk is beállni az első sorba, és megvívni ezt az elkerülhetetlen csatát. De azt soha nem felejthetjük el: számunkra ez a harc lesz a végső! Legalábbis ha vesztünk, akár évszázadokra megpecsételjük a társadalmunk, a leszármazottaink sorsát is. Márpedig nincs szörnyűbb élethelyzet az ember számára a kiszolgáltatott sorsú rabszolgaságnál! Az adja a célt és a reményt, hogy ha jól tesszük a dolgunk, a gyerekeink már szabadok lesznek!
„Elnyomó és elnyomott között nincs helye alkunak. A szabadság az egyetlen alternatíva!”
