Magyarország az utóbbi években eddigi legnagyobbnak bizonyult baloldali pártja az MSZP útkeresése tartja ma izgalomban a legtöbb politika iránt érdeklődő baloldali honfitársunkat.
Szinte óránként kapjuk már a híreket a vajúdásról, ami vagy két, vagy egy megújult, csecsemőkorba lépő pártot fog eredményezni. A nagy sikoltozások közepette kihallik hogy egy jobbra tartó, vagy egy balra tartó párt lehetne az új MSZP de ebben az eufórikus állapotban egyre inkább látszik, hogy a szülők elfelejtettek honnan jönnek, és nem is nagyon tudják mi alapján nevezzék el újszülöttjüket.
Ahhoz, hogy megértsük a problematikát, vissza kell tekintenünk, mégpedig a rendszerváltás környéki időkre, néhány fontos történelmi folyamatra és eseményre, ami alapvetően befolyásolta a jelenünket is.
Nos a ’80-as években a hidegháború végén a nemzetek felett álló tőke (un. „transznacionális, neoliberális tőke”) kivetette hálóját a SU-ról leszakadó kelet-európai országokra. Nem ötletszerű volt a támadás, hiszen ezt a világ szociáldemokrata közgazdászai és politika kutatói már előre megjósolták a ’70-es években, amikor ugyan ez a transznacionális entitás un. „gazdasági ellenforradalmat” indított a nyugat-európai szociális államok ellen.
Tény, hogy ebben az időben az európai baloldal is átszerveződött, amit nem strukturális, hanem ideológiai szemszögből kell érteni. Ma már tudjuk, hogy ennek elsődleges oka az volt, hogy a baloldali vezetők alkut kötöttek a neoliberálisokkal, aminek következtében a modernségre, a világ változásaira, a kétkezi munkások számának csökkenésére, és a reformokra való hivatkozással, saját maguk is kikezdték a II. világháború után kialakult szociális rendszerüket! Elveikben olyan liberális kozmopolita víziókat kezdtek alkalmazni és közvetíteni, ami alapvetően átalakította az egyén és az állam, valamint az egyén és a közösség viszonyát, és mindhárom egymáshoz viszonyított függőségét is. Ezt a szakirodalom kamionra való szakértői munkával elemezte már, de a lényeg az, hogy ebben az (MSZMP!!!) időben jelentek meg Magyarországon is az átvett – meglehetősen üres, és ostoba – szólamok, amik a társadalmat tették felelőssé az emberek egyéni sorsáért, a gazdasági problémákért, és a kormányok tehetségtelenségéért. Ugyan ekkor jelentek meg először nálunk is a globalizálódó világ vízióiról szóló híradások, ami túlzott kozmopolita fantáziájuk ellenére sem voltak a legtöbb politikus számára értelmezhetetlenek, vagy óvatosságra intőek. Igaz, Szűrös Mátyás, Németh Miklós, Grósz Károly vagy Pozsgay sem tudta, hogy ezt a víziót a valóságban kik és miért pénzelik.
A nyugati baloldali pártokban olyan üstökösök tűnnek fel mint Blair, Aznar, Schrőder, és mindannyian az új baloldali alapvetéseket hirdették. A társadalmi igazságosság, vagy a létbiztonság iránt felmerülő egyéni igény, ekkor már kezdett a nemkívánatos tulajdonság kategóriájába esni, azokat az elvhű baloldaliakat, akik ezt számon kérték az új eszmék hirdetőitől, „kövületeknek”, „kerékkötőknek” titulálták a magukat „fiatalosnak” konstruktívnak” és „progresszívnak” tituláló új titánok.
Ebből a baloldali alapértékeket támadó és bagatellizáló új nyugati baloldalból számos szakértő jött ekkor Magyarországra tanácsadói minőségeben, hogy az országot a kapitalizmus áldásos világába átvezetni szándékozó új, és régi politikusokat kitanítsák az általuk nem ismert rendszer sajátosságaira. A módszereket ma már ismerjük: csak kevesen emlékeznek Grósz Károly 1989-es utolsó beszédeinek egyikére, amiben Ő maga is azt mondta, hogy „a szociális (jóléti) állam megszűnt, mindenkinek csak annyi jár, amennyiért megdolgozik. Az állam senkiről nem gondoskodik többé!” És a világon senki nem tiltakozott ellene – noha ez a fennálló társadalmi szerződés nyilvános felrúgása volt!!
Ebben a közegben nem volt nehéz dolga tehát a nyugati szakértőknek, és a tanácsaik alapján eljáró politikának sem.
Az 1990-es rendszerváltás már egyértelműsítette, hogy a társadalom által verejtékes munkával összekuporgatott gazdasági javakhoz a népnek semmi köze, az eladása törvényszerű, a haszna pedig erkölcsileg elfogadhatóan konvertálódik magán tulajdonná, ha a néhány előre kiválasztott magánvagyonát, vagy ritkábban az állam költségvetését gyarapítja – ami szintén nem mulasztott el magánzsebeket tömködni.
Ugyan ebben az évben Washingtonban a világ neoliberális nagytőkései és az addig liberálisok (ezen irányzat hazai képviselői az SZDSZ, valamint Gyurcsány Ferenc, és több MSZP vezető) egy szövetséget kötöttek, ami „Washingtoni konszenzus” néven vonult be a történelembe, és uralkodó eszmévé vált a neoliberalizmus.
Az alku része volt a piacok megnyitása, a piaci érdekérvényesítés szabadsága (monopóliumok). A neoliberálisok viszont cserébe azt kapták, hogy a szabadpiac egyénekre ható törvényei segítenek majd nekik egy újfajta globális világállam kialakításában, amiben a nemzetállamok elsorvadnak, adminisztratív szervvé válnak, s a világ polgárai elsődlegesen ha nem kizárólagosan a termelő fogyasztó szabadságuk gyakorlása érdekében fognak létezni, – ami az emberiség egy új korszakát eredményezte volna.
A nagy mű végrehajtása ettől kezdve gőzerővel folyt az egész világon. Ami nálunk történt ezzel kapcsolatban, azt az ezt követő években a szakértő (Don Kalb) így summázza: ” A posztszocialista társadalmak átalakításának következményei, ami állítólag a globalista paradigma legfőbb próbája, mindenütt kiábrándítóak, és gyakran egyszerűen csak bűntények”
A globalizációs szövetség azonban hamar megbukott. A gazdasági következmények dél-amerikában okoztak nemzeti tragédiákat, a politikai következmények – mivel az emberek idegenkedtek a neoliberális térhódítástól – a baloldalon is szintén beláthatatlan következményekhez vezettek, hiszen az áruló pártvezetők elől menekülők felerősítették a szélsőjobboldali mozgalmakat. Ennek ellenére, látszólag a neoliberális szövetség rendületlenül menetelt a célja felé, hiszen képviselői – hazánkban is – sorra nyerték a választásokat, cserébe gőzerővel rombolták, ott ahol érték, a régi állami struktúrákat, legfőképp a szociális rendszert, és az érdekképviseleteket.
Annak ellenére azonban, hogy a szövetség korlátlan pénzforrást biztosított az államok átalakítására szerződött neoliberálisoknak, a kísérlet gyakorlatilag bukásra volt ítélve. Egyrészről a közhiedelemmel ellentétben soha nem sikerült elfoglalni a tőkének Kínát, ami térben és potenciáljában jelentősen beszűkítette a szövetség mozgásterét. (Kína gazdasági növekedése nélkül a világgazdaság a neoliberális kísérlet miatt már 15 éve folyamatosan mínuszban volna!)
Másrészről az Európai Unió szociális államait nem tudták „megreformálni” a neoliberálisok, amelyek így gyakorlatilag megtartották struktúrájukat, és igen kevés profitot termeltek a kelet-európai „hátsóudvarok” (pl. mi is ide tartozik!) arányihoz képest.
Eközben a politikailag fejlett társadalmak baloldali gondolkodói, és a mögöttük felsorakozó társadalmi erők nem voltak hajlandóak meghunyászkodni a látszólag irdatlan, és legyőzhetetlennek mutatkozó globalizáció előtt. Annak ellenére sem, hogy a társadalom és a baloldali vezetők meggyőzésére tudományos iparágat alakítottak, az új baloldali-neoliberális gondolat egyik legismertebb kifejtője A. Giddens lett – akire Gyurcsány Ferenc gyakran hivatkozott Megyesi Péter, és a saját miniszterelnöksége idejében is. Giddens a baloldali-liberális globalista teóriáját „neoszociáldemokrácia”-nak nevezte el 1990-ben, majd a világ tudósai egy évvel később a tanok visszavonására kényszerítették, lévén hogy annak semmi köze nem volt sem a szociáldemokráciához, sem a baloldalhoz.
Ez persze nem akadályozta meg a baloldalt is bekebelező neoliberálisokat a politikai hatalom gyakorlásában, vagy megszerzésében, kivált kelet-európában. Ahogy a vállalt kötelezettségeiknek is annak rendje és módja szerint eleget tettek – mindenütt jelentős pénzt vontak ki a társadalomból olyan (akkorra rég elbukott) Giddensi hivatkozásokkal hogy „ingyen ebéd nincs”.
Az sem zavarta a baloldalinak kikiáltott neoliberálisok prominenseit sehol a világon, hogy 2003-ra a nemzetközi tudóstársadalom elemzésekkel és kutatásokkal alátámasztottan megállapította, hogy a neoliberális tőke elsődlegesen amerika központú, és az amerikai imperializmusnak egy újdonsült, álcázott formája, amit nem katonák kiviteleznek, hanem bankárok, IMF, Világbank, és bőkezűen támogatott helyi politikusok szerte a világban.
A neoliberális paradigma végső bukása azonban váratott magára. 2008-ban a világ pénzpiacait megrendítette a jelzáloghitel válság, ahol kiderült, hogy a korlátlan profitot kergető tőke államok általi szabályozatlansága olyan nagy mértékben veszélyes a nemzetek gazdaságára, valamint az állampolgáraikra, ami egyszerűen erkölcstelené teszi a kormányukat, ha nem tesz ellene. A liberálisoknak ezzel bealkonyult, de ez nem tette meg nem történtté a társadalmi károkat.
Ezért az európai szociális államokban a neoliberális szövetség pártjai, sorban veszítették el a választásokat – és a befolyásukat. Egyrészt a pénzforrások elapadása, másrészt a társadalom ellenállásának következtében. Ennek a folyamatnak köszönhető, hogy Blair, Schröder, Gyurcsány nevével jelzett pártok buktak meg, hogy a neoliberálisok új pártjai vethessék meg „konzervatív” vagy „keresztény” néven a lábukat a hatalomban, s mentsék ami még menthető. Saját és barátaik, uraik zsebére.
A neoliberálisok persze nem tettek le a nagy világreformjukról. Ordas eszközökkel azt ma is folytatják. Ide sorolhatnánk pl. a Fidesz kormányzat múlt havi lépését is, ami 40 évre (!!) vett fel 4 milliárd USD hitelet évi 7,5% kamat fizetése mellett. Ez kb évi 300 millió dollár kamat fizetésére kötelez minden eljövendő kormányt valaki javára, annak ellenére, hogy a világpiaci kamat ennek csak töredéke!! Járai Zsigmond erről egyébként azt nyilatkozta, hogy ” fogalma sincs” miért kellett ezt a hitelt felvenni. (Másnap nem kellett dolgozni mennie) De ebből az aktusból jól látszik, hogy a neoliberálisok kelet-európában szilárdan állnak a lábukon, s fullajtárjaik hű kutya módjára igyekeznek megszolgálni a kapott támogatásokat.
Ebben a helyzetben természetesen jogosan vetődik fel a kérdés: merre van a baloldal – ha eddig a szó igazi értelmében nem is volt, mert bekebelezték, elnyomták? Igaz-e vajon, hogy hallgatni kell a neoliberális tanokra, amik azt állítják hogy a modern baloldal nem foglalkozhat a szegények érdekképviseletével (Ez osztályharc, amit a szegények, kis egzisztenciák folytatnak a gazdagok, polgárok ellen) Igaz-e hogy nincs ingyen ebéd, vagy ez csak nálunk igaz? Lehet-e még baloldalinak tekinteni az amerikai imperializmus kiszolgálásában egykor részt vevő baloldali vezetőket?? Mi a garancia arra, hogy a hatalomba vissza kerülve nem fogják folytatni azt amit abbahagytak??
Én úgy vélem, hogy van baloldali politika, van eredeti baloldal – ami sokszínű bár, de sok tekintetben homogénebb, társadalom, és embercentrikusabb mint bármikor is volt a regnáló neoliberális szövetség.
Hiszem, hogy a társadalmi igazságosság, a létbiztonság, a jogbiztonság, a – 20 éve sárba tiport- nemzeti szuverenitás helyreállításának gondolata összeköt minden baloldali pártot és embert egyaránt. Akkor is, ha kicsik vagyunk, akkor is ha ettől még kisebbek leszünk!
Azt viszont nem hiszem, hogy a baloldali embernek a kisebbségi léttől kell ma félnie, mert a kisszerűség, a felelőtlenség, és passzivitás sokkal de sokkal megalázóbb!
Hogy merre van a baloldal? Tényleg nem értjük??
Barátság!
