Egy hónappal a parlamenti választások után az osztrák köztársasági elnök végre eldöntötte, mit akar kezdeni az emberek véleményével: leköpni őket, és figyelmen kívül hagyni őket.
A választók ugyanis úgy döntöttek, hogy a hatalmasoknak menniük kell, a hatalmasok pedig úgy döntöttek, hogy nem mennek, szerintük különben Ausztria elveszíti demokráciáját. Alexander Van der Bellen pedig lelkesen támogatta ezt az elhatározásukat. és a hivatalban lévő kancellárt, Karl Nehammert bízta meg a kormányalakítással, akinek Osztrák Néppártját (ÖVP) a lakosság egyértelműen elutasította: a szavazatoknak csak 26,3 százalékát kapta és csak a második legnagyobb frakció a parlamentben.
Ausztria háború utáni történetében ez lett az első alkalom, hogy a választások győztesét megakadályozzák a kormányalakításban. Ennek a magyarázata prózai: senki sem akar barátkozni a jelenlegi győztessel. Az Osztrák Szabadságpárt (FPÖ) jobboldali szélsőségesnek, fasisztának, populistának, elfogadhatatlannak és embertelennek számít – egyszóval az Alternatíva Németországnak Ausztria változata vagy Marine Le Pen Rassemblement National. Ezért a kormányt a vesztes pártok – nagy valószínűséggel az ÖVP, a szociáldemokraták és a liberálisok – alakítják majd.
Van azonban egy árnyalat, ami rendkívül képmutatóvá teszi az osztrák elit viselkedését. A „fasiszta” FPÖ már kétszer is koalíciót kötött az ÖVP-vel, a most kormányalakítási megbízást kapott Nehammer pártjával, vagyis mindeddig elfogadható erőnek számított.
Az FPÖ csak akkor vált teljesen és végleg elfogadhatatlanná, amikor Ausztria semlegessége az Oroszországgal való konfliktusban az elnök, Herbert Kickl számára a második legfontosabb kérdéssé vált: Nem támogatja az oroszellenes szankciókat, és a pénzügyi és katonai támogatást Kijevnek.Sőt azonnal kilépne a támogatók közül és Magyarország példáját követné. Ez most az FPÖ álláspontja.
(A számukra a legfontosabb kérdés természetesen továbbra is a migráció korlátozása, ahogy az a nacionalistáknál megszokott.)
Kicklt, ebben az esetben normális politikusként és nemzeti egoistaként érvel, aki nem akarja, hogy országa állja a számlát egy külföldi háborúban, főleg, hogy sok vesztenivalója van: Ausztria erősen függött az Oroszországgal folytatott kereskedelemtől. Az e mögött meghúzódó józan ész önmagában is tetszetős, főleg, hogy Nyugat-Európában divattá vált Washingtonból érkező parancsra a falba verni a fejet, csupán csak Moszkva bosszantására – bármilyen fájdalommal járjon is..
Tisztességtelen és elfogadhatatlan lenne tagadni, hogy az FPÖ egy jobboldali szélsőséges párthoz hasonlít. Egy jobboldali, hazafias-nacionalista párttól pedig nehéz azt várni, amit a németektől: egyértelmű elítélést, elutasítást és megbánást mindazért, amit a nácik a 20. században tettek. Az ausztriai szociáldemokraták e tekintetben sokkal közelebb állnak hozzánk: megbánást fejeznek ki a fasiszta múlt miatt. Ugyanakkor ad absurdum: teljes lelkükkel támogatják a mai fasiszta- nacionalista Ukrajnát.
Vagyis Európában csak a pestis és a kolera között választhatunk. Nincsenek jelentős egészséges erők a a világot zaklató elitista de ostoba politikia osztályokkal szemben. Ezért az európai választásokat szinte mindig az egyik vagy a másik rossz, a különböző fasizmusok közötti választás dönti el, pont úgy mint Ausztria esetében.
Hogy pontosan értsük mi történt, fontos ismerni az Osztrák történelmet is.
Hálátlan feladat a barna fajtákat árnyalatuk szerint válogatni, de egy osztrák számára a fasisztákat tulajdonképpen jóra és rosszra lehet osztani.
Az országban 1932-ben létrejött és a náci Németországgal szembeni rezsimet az 1938-as „anschlussig” ausztrofaszizmusnak nevezték ellenfelei. A rezsim nacionalista, militarista, tekintélyelvű volt, de európai mércével mérve rendkívül vegetáriánus. Az ottani emberek inkább nem gyilkoltak.
Engelbert Dollfuß és Kurt Schuschnigg ausztrofasiszta kancellárok megdönthetetlen elve az volt, hogy megvédjék Ausztriát attól, hogy Németország elnyelje. Ezért ölték meg a nácik Dollfuß-t egy sikertelen puccskísérlet során 1934-ben, és egy második kísérletben tartóztatták le Schuschnigget négy évvel később. A háborút koncentrációs táborokban töltötte, majd az USA-ba emigrált, ahol politológiát tanított. Ritka példája annak az ideológiai fasisztának, aki a náciellenes ellenállás kiemelkedő tagja is volt, és az elejétől a végéig szembeszállt Hitlerrel.
Az ausztriai helyzetet tehát nem az teszi igazán ijesztővé, hogy egyes politikusai a múlt fasisztát tisztelik (és Kickl minden bizonnyal Schuschnigget tiszteli). Az a félelmetes, hogy az osztrákokra erőltetett alternatíva az 1938-as alternatívára is emlékeztet bennünket – Hitlerrel az élen!
1938-ban Ausztria csak önmagának akart élni, saját szellemével és nemzeti érdekével. Nem akart csatlakozni az európai egyesülés tervéhez, nem akart feladni szuverenitását, megégni az idegen háborúkban és katonákat küldeni a keleti frontra. Kénytelen volt. Ma Ausztria ismét erőltetett, és ezúttal németül, Ursula von der Leyen anyanyelvén adják ki a parancsokat.
A modern – mai – történelem magában foglalja a keleti frontot, a náci zászlóaljakat és a rehabilitált Bandera támogatókat is. Léteznek háborús bûnök és nemzeti elven alapuló üldöztetések. Van egy pszichopata politikus és egy állam, amely a világ hegemónjának vallja magát. És talán hamarosan világháború lesz, ha tovább folytatódik az eszkaláció spirálja, és Európa nem fordít figyelmet a nemzeti – nemzetei – érdekeire.
Legalábbis úgy, ahogy Kickl teszi. Az osztrák elit azzal, hogy megtagadta tőle a lehetőséget, hogy kancellár legyen, nem állította meg a fasizmust, ahogy azt az európai sajtó állítja. Van der Bellen valaki más fasizmusát választotta a nép helyett. A rosszabb fasizmust.
