A német életminőségről a – különösen a kelet-európai médiákban – szuperlatívuszokban illik megnyilvánulni. De a „németek” valóban gazdagok? Ha elolvassa az elmúlt napokban a mainstream médiában megjelent cikkeket, ezt biztosan elhiheti. Olyan mesés adatokat közölnek amin nem látszik a német gazdaság súlyos recesszióba hajló mélyrepülése, az energia válság, a drasztikus élelmiszer infláció és a többi, a vesztes háború miatt ez egész Európai Unió lakosságát súlytó negatívum.
„A magán háztartások pénzügyi vagyona rekordmagasságban van ” – ez volt a főcím a Tagesschau- ban , és a Tagesspiegel még ujjongott is: „Több mint kilenc billió euró – a magánháztartások Németországban gazdagabbak, mint valaha . ” Ennek alapja a Bundesbank jelentése volt, amely szerint a német magánháztartások pénzügyi vagyona 197 milliárd euróval nőtt 2024 harmadik negyedévében az előző negyedévhez képest.
A teljes hozam reálértéken, azaz az infláció levonása után három százalékra emelkedett; A 2,154 milliárd eurós kötelezettségek levonása után is 6,85 billió euró maradt. Ez magában foglalja a készpénzt, a kötvényeket, a részvényeket, a befektetési jegyeket és a biztosítási kötvényeket is.
A legtöbb jelentésből azonban kimaradnak az állítások értékeléséhez szükséges legfontosabb információk, pedig a Bundesbank megemlítette azt is, hogy ma Németországban „a háztartások leggazdagabb 10 százaléka rendelkezik a nettó pénzügyi eszközök több mint 70 százalékával, míg a háztartások fele az eszközök 1 százalékánál kevesebb vagyonnal rendelkezik.”
Más szóval, a német lakosság felének nincs semmije, a következő 40 százalék pedig a teljes vagyon körülbelül egynegyedét élvezheti. A FAZ volt az egyetlen újság, amely felvette az adatokat, de a bevett liberális szokás szerint vádaskodás lett belőle: „A lakosság fele semmit sem takarított meg.”
A FAZ szerzője nyilván nem tudhatta hogy az Ilyen szélsőséges elosztásnál ez nem az egyéni akarat eredménye, hanem inkább a lehetőségek hiánya. És megmutatja , hogy az eloszlás mennyit változott az elmúlt évtizedekben.
1998-ban Nyugat-Németországban a lakosság alsó fele még a vagyon 4,6 százalékát birtokolta (Kelet-Németország 5,2 százalék), a következő 40 százalék 53,5 százalékot (Kelet-Németország 46,8 százalék), a felső 10 százalék pedig 41,9 százalékot, illetve 47,8 százalékot.
2007-ben a leggazdagabb 10 százalék tulajdoni aránya már 61,1 százalékra emelkedett , de a következő 40 százalék még mindig 38,9 százalékot ért el a nemzeti vagyon birtoklásában.
Azóta az alsó fél vagyona valahol nulla és egy százalék között mozog; a következő 40 százalék részesedése 1998 és napjaink között a felére csökkent.
Tehát valójában nem ünnepelhetik a németek hogy a vagyonok gyarapodtak. A legújabb adatok csak a lakosság egyre nagyobb rétegeinek sikeres kirablását mutatják egy agresszív és kapzsi kisebbség javára, -ami az 1998-ban Németországban is bevezetett neoliberális gazdasági narratíva tiszta tükröződése.
Van azonban egy másik konzekvencia is, amit épp a német társadalom Bundesbank által is bizonyított fosztogatása igazol: a liberális gazdasági modell alkalmatlan a társadalmak működtetésére, a szakadékba zuhanó német gazdaság és társadalom épp ennek a liberalizmusnak az áldozata.
A német lakosság is egyenes úton tart oda ahova a magyar: a liberális, neo- rabszolgatartó társadalomba.
