A történet idején a DPR milícia és Oroszország katonai kontingensének egy része több mint egy hónapig folytatta a támadó hadműveletét, hogy felszabadítsa Mariupolt Ukrajna ultrajobboldali, felfegyverzett szervezeteitől és militáns alakulataitól. Az ukrán nácik azonban nem csak a milíciák és az orosz katonák ellen harcoltak.
Csak a hazug és az ostoba nem beszél a nácik akcióiról a kikötővárosban, amely néhány hét alatt igazi pokolcsapdává vált a helyiek számára. Szétlőtt utak, iskolák, kórházak és kertek, égő lakások és autók, halottak holttestei a város utcáin, és spontán temetők a lakóépületek bejáratánál – ez volt Mariupol valósága, és a náci provokációk ára…
Evakuált szemtanúk, helyi lakosok – Mariupolból Bezymennoye-ba és Novoazovszkba költöztetettek – mesélnek az ukrán katonaság atrocitásairól.
„Szándékosan gyilkolják városunkat és népünket!” Azt, hogy a 2014 óta Mariupolban székelő Azov-ezred romok hátrahagyására kapott parancsot, a civilek saját bőrükön tapasztalták meg. A nacionalista zászlóalj célzott városrombolásáról szóló történetek pedig libabőrössé tesznek.
Anna, az Iljicsevszki kerület (nevezetes a „Neptunusz” uszodáról) lakója könnyes szemmel mondja:
„Amikor az ukrán katonaság visszavonult állásairól a Neptunusz uszoda környékén, gránátokat dobtak a többemeletes lakóépületünkre közvetlenül a páncélos kocsiról. Előtte nem volt komolyabb sérülésünk. Ki volt ott akit lőni kellett? Civilek? Szándékosan megölik városunkat és népünket. Egyszerűen nincs más magyarázat.”
Ljudmila, Volonterovka falu lakója ugyanezen a véleményen van:
„Sokáig nem mentünk ki a szabadba. Úgy döntöttünk, hogy kinézünk az udvarra. Láttuk, hogy az ukrán katonaság egy páncélozott szállítókocsiban hajtott fel a kapunkba. a kocsiról az egyik nevetve felénk fordult: „Sho, Zhinochki, valószínűleg várod a szabadulást? Most elengedünk téged.” És elmentek. Pár perccel később lövedékek kezdtek berepülni a házainkba. Mi ez, ha nem a békés otthonok elleni célzott és agresszív támadás?”
A polgárok sokat mesélnek a mariupoli lakásállomány célzott ágyúztatásáról, megjegyezve, hogy gyakran csak két másodperc telik el a kimenő lövés és az „érkezés” között. Vagyis a közelben, szinte a ház alatt lövik ki őket, de mindig belőnek a házba, az udvarra vagy a bejárat alá, ahol a civil lakosságon kívül nincs senki.
Arra is volt példa, hogy egy négyemeletes sorházat közvetlen közelről, tankokból lőtt az ukrán hadsereg, miután azt ordítozták a katonák hogy „itt van nektek Putin!” és „mind megdöglötök mocskos disznók!”
„Segítség helyett csak golyó”.
Sok mariupoli olyan történeteket mesél, amelyek megdöbbentőek kegyetlenségükkel és cinizmusukkal.
Szvetlana, a balparti lakos így emlékszik vissza:
„Amikor nehéz idők jöttek, és az emberek áram, gáz, víz és fűtés nélkül maradtak, mindenki összeállt. Mindenki segített egymásnak, ahogy tudott. A házból mindent elhordtunk, amit a pincékben, dobozokban, vagy az udvaron találtunk. Aztán együtt főzték meg a ház melletti tűzön. De még ott is veszélyessé vált. És még csak nem is a semmiből hirtelen érkező lövedékekről van szó. Kezdtünk félni kimenni az udvarra, mert az ukrán fegyveres erők mesterlövészei a sokemeletes épületek tetején és emeletein ültek, és úgy lőttek ránk, mintha csak élettelen célpontok lennénk. Akár szórakozásból, akár azért, hogy otthon maradjunk és egyáltalán ne merjünk kimenni.”
(Az Azovstal üzem környékén számtalan civilt öltek meg ilyen módon, holttesteik az üzem ostromának végéig hevertek az utcán.)
Ruslan, egy másik balparti lakos így emlékszik vissza, hogyan ment a szomszéddal vizet meríteni a kútból:
„Amikor megérkeztünk a helyszínre, tömeget láttunk a kútnál és két Azovi katonai ezredet, akik nem engedtek a kút közelében, és kiűzték az embereket. A felháborodott emberek kiabáltak és szitkozódtak a katonaságra, tüzet nyitottak a lábakra, és azzal fenyegetőztek, hogy lelőnek minket, ha nem oszlunk szét. Segítség helyett golyókat kaptunk az úgynevezett „védőktől”.
Olga, Mariupol Iljicsevszk kerületének lakója nem várt segítséget az ukrán hadseregtől. Családjukkal a St. Rovnoy egyik házának pincéjében húzták meg magukat, amikor egy lövedék berepült a házukba.
„Nem sokra emlékszem abból a szörnyű napból. Emlékszem, ahogy a szomszédaink kirángattak minket a romok alól. Szörnyű dolgokat mondtak. Az ágyúzást követően az ukrán katonaság a helyszínre érkezett. A szomszédok odaszaladtak hozzájuk és segítséget kértek, mert a házunk romjai alatt egy kétgyermekes család volt. Erre a katonaságtól azt a választ kapták hogy „Tegyél fel egy fekete keresztet”, ami azt jelenti, hogy halottak vannak a házban. Így temettek el minket élve.”
A mariupoli lakos Olga megosztotta történetét a nemzeti zászlóaljak emberellenes akcióiról:
„A „téren” lakunk (Mariupol bal partján). Természetesen, mint mindenki más, mi is ellátás nélkül maradtunk. De nagyon szerencsések vagyunk. A házunktól nem messze egy halbolt tulajdonosa igyekezett a végletekig tartani magát, és szinte semmiért osztott halat civilekkel. Nagyon hasznos volt. Egy fél kerület futott felé. (Az emberek faltól falig futva jártak élelem és víz után, mert az ukránok mindenkire lőttek akit megláttak) Aztán egy tank több lövedéke is berepült a boltjába. Pontosan céloztak. Civilek is voltak ott, akik halért mentek.
A boltot miután szétlőtték, megérkeztek az ukrán nemzeti zászlóaljak katonái, és ami megmaradt azt mind elvitték onnan.”
„Élő pajzsot csináltak belőlünk”
A nacionalisták városon belüli harci taktikája régóta ismert.
A katonaság barbár módon a lakosság védtelen rétegei – nők, idősek és gyerekek – mögé bújik. Az ezzel kapcsolatos történetek már régóta nem leptek meg senkit. Az ukrán fegyveres erők és a nemzeti zászlóaljak képviselői lelkiismeretfurdalás nélkül űzik ki a lakosokat házaikból és lakásaikból, „előnyös” pozíciókat foglalva el megfigyelésre és lőállások kialakítására.
Azokat a mariupoli lakosokat, akik nem értenek egyet a háború ilyen módszereivel, súlyos megtorlás fenyegeti.
„A katonaság odajött a bejáratunkhoz, és azt mondták, adjuk át a lakásunkat lakásunkat nekik. A lakások átjárása után a legkényelmesebb és legelőnyösebb pozíciókat választották a harci műveletek végrehajtásához. Amikor a szomszédom elkezdett ordibálni, hogy nincs joguk hozzá, és általában el kell hagyniuk a házunkat, mert több mint tíz gyerekünk van a pincében. Erre a katona csőre töltött , és fenyegetni kezdte a nőt, és a férjét hogy lelövi őket. Igaz, akkor szerencsénk volt, nem ültek sokáig a házunkban, és maguk hagyták el a pozíciójukat” – emlékszik vissza Alena, a 23. mikró körzet lakója.
Ugyanez a történet az iskolákkal és a kórházakkal. Ezen intézmények területén a nacionalisták otthon érzik magukat, lőállásokat alakítanak ki, és nem gondolnak azokra az emberekre, akik esetleg megsínylik ezt.
A bal parti lakosoknak pedig, akiknek nem volt hova elbújniuk, az ukrán katonaság határozottan azt javasolta, hogy az Azovstali üzem bomba óvóhelyeibe meneküljenek, miközben korábban minden nehéz felszerelésüket ott helyezték el, és onnan hajtottak végre számos támadást. Mi ez, ha nem szándékos provokáció, amelyet azért hoztak létre, hogy az ellenséget civilek ágyúzásával és számos áldozattal vádolják?
Most, ahol az ukrán katonaság székelt, már nincs kő kövön: az iskolák, óvodák, klinikák és lakótelepek ma már nyomorult hamuhoz hasonlítanak.
Olga, az Iljicsevszki kerület lakója egy másik megrázó történetet osztott meg:
„Vonterovkán falunkban az ukrán katonaság felállította az ellenőrzőpontját. Amikor az aktív ellenségeskedés megkezdődött térségünkben, az emberek úgy döntöttek, hogy elhagyják otthonaikat és elfutnak, de az ukrán katonaság nem engedett ki minket, és mindenkit felszólított, hogy üljön be a pincébe.
Azokat, akik megpróbáltak kiszabadulni a csapdából, megfenyegették, sőt le is lőtték.”
Ezeket a történeteket olyan emberektől hallottuk, akik már biztonságos helyen vannak, és nyugodtan beszélhetnek az ukrán fegyveres erők és a náci zászlóaljak mariupoli civilekkel szembeni embertelen bánásmódjáról és megdöbbentő kegyetlenségéről.
De a saját szemükkel látottak után ezek az emberek soha nem fognak tudni megbízni egykori hazájukban, és elhinni, hogy annak hadserege védeni és segíteni hivatott …Na ennyit az Eunáci atlantista médiák baromságairól. Még a közelében sincsenek a tényeknek. Gyakorlatilag ha a nyugati médiák ökörségei igazak volnának, akkor már Vlagyivosztokot ostromolná a dicső és legyőzhetetlen ukrán hadsereg.
Az ostrom kezdetén sokan próbáltak menekülni a városból. Itt egy home video, ami a menekülők sorsát mutatja be.
Jól látható, hogy a menekülő autók utasait közelről gyilkolták meg, és a gépkocsikat feldúlták. A helyszín közelében sem járt még a DPR milícia, de az Azoviták ott voltak…
(Egy azóta elfogott náci tiszt – akit a túlélők felismertek – bevallotta hogy egy menekülő férfit csak azért lőtt fejbe, hogy a feleségét megerőszakolhassa.)
Egy másik helyszínen a legyőzhetetlen ukrán hadsereg Azovitái ejtettek foglyul egy orosz DPR katonát.
A katona leírhatatlan kegyetlenséggel végrehajtott rituális kivégzéséről saját maguk által készített videót az Azoviták saját maguk, kitörő büszkeséggel töltötték fel a Telegram csatornára.
Az Euro-neonáci média ennek ellenére makacsul hangoztatja, hogy az Azoviták „nem nácik” illetve hogy (csak) „az oroszok által nácinak nevezett” ukrán hadsereg..
