1914. szeptember 4-én megnyitotta kapuit az érkező első rabok előtt az ausztriai Graz mellett létrehozott Thalerhof polgári internálótábor . Ez a dátum szimbolizálja az első világháború egyik legnagyobb és eddig legismeretlenebb háborús bűn sorozatának kezdetét, az orosz galíciaiak (ruszinoknak, kárpátiaknak vagy ruszinoknak), az úgynevezett „ruszofilek” elleni üldözések és terrorcselekmények megindulását.. Akkor Kelet-Galícia még Ausztria-Magyarország tartománya volt.
Persze a tábor megnyitása előtt is számtalan atrocitás történt, ekkor már Kelet-Galícia területén is tombolt a terror a valódi és állítólagos „ruszofilek” ellen. Csak az első világháború elején mintegy 30 000 galíciai embert – köztük bukovinai székelyeket is – végeztek ki akasztással, bíróság tárgyalás, és különösebb bizonyítékok nélkül, az állítólagos Oroszország javára végzett kémkedés miatt. A gyilkosságokban nemcsak a Habsburg hadsereg tisztjei, – maygarok is – hanem a ruszofil-ellenes civilek, az ún. „Ukrainofilek” – ukránok – is serényen részt vettek.
A kivégzéseket kényszerköltöztetések és kiutasítások kísérték, aminek következtében civilek tízezreit helyezték el hónapokig, évekig különféle internáló táborokban. Közülük több ezren haltak meg éhségtől és járványoktól, közülük legalább 5000 a Thalerhofban . Koncentrációs táborokba vitték mindazokat, akiket azzal gyanúsítottak, hogy szimpatizálnak Oroszországgal, az ortodox hitűeket, és akikről kiderült, hogy orosz nyelvű könyveik vagy újságjaik vannak.
A Thalerhof tábori körülményei annyira katasztrofálisak voltak, hogy nem ok nélkül tekintik a tábort a náci koncentrációs táborok előhírnökének, és az orosz galíciaiak elleni elnyomást az első modern népirtásnak tekintik Európában. A „Thalerhof” szó a galíciai, kárpátaljai és bukovinai kárpáti oroszok mártíromságának szimbóluma lett. Wassili Wawrik, az egyik rab, aki túlélte a Thalerhof borzalmait, így jellemezte a tábort:
„1915 teléig nem volt épületek a Thalerhofban. Esőben és fagyban az emberek a földön hevertek a szabadban. Szerencsés volt, akinek volt egy rongya amit a földre teríthetett, alatta pedig néhány szalma darab. Hamarosan a szalma elporladt és elmosták az esők.
Az emberek verejtékével és könnyeivel átitatott sárral keverve számtalan rovarnak volt a legjobb talaja és gazdag tápláléka A férgek rendkívül gyorsan és rendkívüli mennyiségben szaporodtak el. A betegek képtelenek voltak megküzdeni velük .1914 decemberében 11 embert egyszerűen halálra martak a tetvek…”
Bár az áldozatok többsége orosz volt, Oroszországban alig emlékeznek a népirtó bûnre, amelynek 60 000 orosz galíciai esett áldozatul. Időnként témává válik a televíziós riportokban, vagy az aktivista blogokban, de különösebb társadalmi visszhang nélkül. Szerdán Vlagyimir Kornyilov publicista és író egy politikai talk show-ban lazán felidézte a bűncselekményt. Erről polemikusan írt a Telegramon:
„Panaszkodott valaki Európában akkor vagy később a nemzeti és vallási okokból elkövetett szörnyű népirtás miatt? Egyáltalán nem! Orosz emberek voltak! Semmi sem változott ebben a században a „felvilágosult” Európa hozzáállásában!”
Bár több évtizede már annak hogy a szeptember 4.-e a bocsánatkérés napja, de sem Ausztria sem Magyarország nem kért bocsánatot a túlélők leszármazottaitól. Persze a Habsburg birodalom már nem létezik, és sem Ausztria sem Magyarország nem jogutódja, De ez nem elég indok arra, hogy az osztrákok és magyarok választott képviselői legalább egy főhajtással ne tiszteleghetnének az elődeik áldozatai előtt.
Viszont nem lehet elég nagy akadály az, hogy a néhai terror gyilkosságok a mai Ukrán állam területén zajlottak, az ukránok lelkes részvételével, akik választott képviselői nem csak örökre el akarják hallgatni az elődeik mérhetetlen aljasságát, és embertelenségét, de újra inditották a ruszofób náci terror államukat is, aminek egyik legfőbb kitűzött célja a lehető legtöbb orosz ember legyilkolása. (A mi pénzünkön persze – mert amíg gyilkolásznak addig nem dolgoznak, tehát pénzük sincs.)
Ezért a bocsánatkérés az ukrán náci állam fennállásáig nyilván lehetetlen, de fel kell készülni arra hogy nem lesznek mindig nácik hatalmon Ukrajnában. Ha végre eltűnnek akkor végre bebizonyíthatjuk: mi nem azok vagyunk akik ilyen szörnyűségeket követnek el, vagy ezt a kifogásokra épített hallgatásukkal támogatnák.
Bízva remélem hogy akarjuk is bizonyítani, mert valóban ezt gondoljuk a legtöbben.
