Ezt az írást azoknak ajánlom, akik gyakran és szenvedélyesen vitáznak velem gazdaságról, (sokszor baloldali, vagy annak mondott politikusokra hivatkozva) és meghökkennek ha – nálam okosabb emberekre hivatkozva – azt állítom, hogy az a rendszer amiben hisznek: működésképtelen. Teljesen mindegy hogy ki talált ki rá egy „foltot”. Hogy miért is nem működik, azt itt rendszerbe foglalva próbálom összefoglalni. Bármilyen megalapozott ellenvetést – legfőképp gyakorlati alapon nyugvót – bárhol szívesen olvasok.
Róna Péter közgazdász szerint is abban nyilvánul meg a bal és jobboldal közötti alapvető, értékrendi alapon álló vita, hogy a tőkések és munkások képviselői a termelési javak elosztási arányán vitáznak. A politikai vitában viszont általában az győz, aki érvényesíteni tudja a saját álláspontját, amihez kellő információs bázissal, és tudományos fogalom rendszerrel is rendelkezik.
Manapság a baloldal a liberálisok (virtigli tőkés párti) fogalomrendszerében óhajt vitázni, aminek viszonyai közt naponta vereséget szenved – mert elfogadja és alkalmazza azt a modernnek kikiáltott fogalomrendszert, aminek kevés köze van a valósághoz. (A liberális közgazdaságtan ugyanis csak némi modern „pénz hitek”, és statisztikák halmaza, nem pedig gazdálkodástan!!)
A vitákat azért is nem képes a baloldal megnyerni, mert a vitázó baloldali embereknek kevés fogalma van a gazdaságról, a gazdasági folyamatokról, így hajlamosak az egyébként teljesen kifordított értelemben használatos liberális jelszavakban gondolkodni. Ennek háttere is megérne egy hosszabb levezetést, de szinte mellékes, és szóra sem érdemes, amíg a vitaképtelenség fő oka: a kollektív tárgyi tudatlanság.
Pedig nem volt olyan rég, amikor Magyarországon még létbiztonság volt, tervezhető volt a közelebbi jövő, valóban ingyenes volt az oktatás a felsőoktatásban is, és a kórházi műtétekhez nem a beteg vitte a kellékeket, mint egykor a sokak által a „kommunizmus csődje” minta államának tekintett Romániában.
Az egyre kilátástalanabb élet perspektívával szembenéző fiatalok ennek láttán ma már joggal kérdezik a szüleiket, nagyszüleiket: mi történt? Hol romlott el az ország? Hol rontottátok el?
Vannak persze válaszok. De a lényeg általában kimarad, vagy el sem hangzik: valaha – akkor még – Magyarország a magyar társadalomé, és nem rablóhordáké volt, az emberek létbiztonságát a kollektív tulajdonban (köztulajdonban) lévő termelőeszközök és földvagyon alapozta meg, ami állandóságot és kiszámíthatóságot biztosított a hétköznapokban.
Azonban a rendszerváltás előtti világpolitikai mozgásoktól eltekintve, Magyarország társadalmi gondolkodásában olyan alapvető változások álltak be, amik zárójelbe tették a létbiztonságot, és a kiszámíthatóságot. Helyükre a „mindenki lehet kőgazdag” ostoba hite és egyéni elvárása lépett.
A biztonságot feladó gondolatiság várható következményeivel csak azok voltak tisztában, akik vagy már éltek a korábbi – Horthy – rendszerben, vagy vették a fáradságot, hogy gazdasági és politikai alapműveltségre tegyenek szert. (A mindenkit megillető ingyenes oktatás erre mindenkinek lehetőséget biztosított) A „nagy fordulat” az egyéneknek a társadalomhoz való viszonyában bekövetkezett változásokban volt leginkább mérhető, amit akkor a hangzatos „másképp gondolkodó” jelzővel illettek a tolerancia kinyilvánításának jegyében. Ennek a nem minden előzmény nélkül felbukkant „másképp gondolkodásnak” a legfontosabb eleme az egyéni érdeknek a közösségi érdekek felé helyezése volt, amit különösen a vagyoni gyarapodás szabadságának igénye, (az egyének vagyon iránti sóvárgása) illetve a magán vagyon hatalmi státuszának (korlátlan szabadságának) megteremtése motivált annak ellenére is, hogy a szónoklatok ma is a többpártrendszert (létérdekük!!) és a korlátlan egyéni szabadság követelését helyezik ennek előterébe. A későbbi, un. „rendszerváltás” is tulajdonképpen arról szólt, hogy ezeknek az egyéni, és korlátlan vagyonosodási igényeknek megfelelő állam és jogrend szülessen.
Az értelmiség vakon és gőzerővel gyártotta – nyilatkozott, és publikált – az ehhez szükséges elméleteket, aminek hatására a társadalom viszonylag gyorsan elfogadta az új modellt, aminek kulcsszavai (jelszavai) a „tőke, hitel, és befektetés” (ezek együtt: pénz, de a spekulánsokról, és uzsorásokról persze mélyen hallgatva), a „verseny”, a „hatékonyság”, a „folyamatos növekedés” (csak a profit esetében, a munkavállalók életkörülményei nem számítanak) a „reform”, és az „innováció” voltak.
Az azóta eltelt sok-sok év sem szolgáltatott azonban sokak számára elég tanúságot ahhoz, hogy megértsék: ezek a jelszavak a társadalmi szintű önmegsemmisítésre való felhívások voltak, tudományos műhelyekben szerkesztett elegyük pedig a világtörténelem legveszélyesebb és legagresszívabb szellemi mérgezését idézte elő – világszerte – a társadalomban.
Oly annyira nem érti senki, hogy Magyarországon már van magát kommunistának aposztrofáló párt, ami a fiataloknak nem megfizethető bérlakásokat, hanem az élethosszig tartó adósrabszolgaságba vezető „olcsó” lakáshitelt követel! Mert a pénz, és vagyon iránti sóvárgás már mindenkit megfertőzött, társadalmi méreteket öltött, és kitölti a hétköznapok közbeszédének tartalmát is. Az emberek már leggyakrabban a pénzről beszélnek egymással, – közvetve vagy közvetlenül is – ami ezáltal a magyar átlagember világképének centrumába került, és abszolút értékké vált. Sőt. Bármit megtesznek érte hogy megszerezzék! Az így született Pénzisten pedig számolatlanul szedi áldozatait: öngyilkosok, a társadalomból kitaszított, olykor megfagyott hajléktalanok, utcára lökött devizahitelesek, és más bűncselekmények tömegei jelzik a hódító útját.
Pedig a pénz – az azóta „liberális”-nak nevezett egykori „másképp gondolkodók” tanaival ellentétben – csupán a megtermelt javak elosztására szolgáló eszköz, ezért önmagában semmit nem ér, kivált ha nincs mögötte a pénzzel elérhető (megvásárolható) érték. Ha valakinek sok pénze van, az persze elvileg bármit megvásárolhat, de a pénz nagymértékű felhalmozása valójában torzítja az elosztási rendszert, ami a társadalom termelés-fogyasztási rendszerében végzetes anomáliát okoz. Mégpedig úgy, hogy akiknek – a felhalmozás miatt – nem jut pénz, azok nem tudnak hozzáférni a megtermelt javakhoz, ezáltal a társadalom fogyasztó ereje időről időre csökken. A csökkenő fogyasztás a termelés lassításához, de akár a beszüntetéséhez is vezethet.
„A pénzfelhalmozás egy bizonyos szint felett nem nevezhető normális emberi tevékenységenk.” Stiglitz.
Tehát a pénz – mint eszköz – helytelen gyakorlati alkalmazása (pl. a korlátlan, adózatlan felhalmozásának tűrése, a másodlagos elosztás beszüntetése, vagy torzítása) okszerűen, és szükségképpen a gazdaság – a társadalom önfenntartó rendszere! – összeomlásához vezet. A tudomány szerint, de ez se a társadalmat, se a ma még politikusnak látszó, és annak kikiáltott főembereket – köztörvényes bűnözőket – nem érdekli. Pedig nem ördögtől való a gondolat: a pénz túlságos felhalmozását megakadályozandó már az egyiptomi kultúrában is védekeztek, sőt a rómaiban is, mert az attól majdnem összeomlott még a népvándorlás kora előtt!
A mai (római) pénzrendszer egyik fő jellegzetessége a hitel, illetve a befektetés. A hitel tulajdonképpen egy olyan aktus, amellyel a pénz felhalmozója valakinek – a részére adott pénz által – hozzáférést biztosít a különféle javakhoz úgy, hogy azok fizikai ellenértéke (más javak, árucserére alkalmas dolgok) még nem termelődött meg a hitelfelvevő számára. A hitelező természetesen – mivel nyerni akar az ügyleten – kamatot köt ki a folyósított összegre. Ez azt eredményezi, hogy a hitelfelvevő nem csak a hitelt adja vissza, hanem az általa termelt javak hozzáférési jogának akár 40%-át is.
Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy ha egy paraszt évente 60 db krumplit tud termelni, amiből legalább 8 db a megélhetéséhez, és 5 db a termelés fejlesztéséhez, és fenntartásához szükséges, de 100 db krumpli értékének megfelelő hitelt vett fel, 120 hónap futamidőre, az a hitelezőnek évente akár 52 db krumpli ellenértékét is kénytelen visszafizetni – a Magyarországon nem ritka 40%-os kamattal növelten. Így gyakorlatilag nem tud fejleszteni, sem fenntartani, s ha mégis szeretne, akkor új és új hiteleket kell felvennie – míg végül fizetésképtelenné válik.
Ha a kamat alacsonyabb – pl 20% – a paraszt akkor is a netto termelési értékének (megélhetésen felül rész) több mint felét kénytelen a hitel visszaadására fordítani, ami a saját gazdasági erejének (termelési – fogyasztási potenciál) közel felének elvonásával jár együtt. A hitelező (pénzhalmozó) viszont így anélkül gazdagodik, hogy a gazdaságban effektív módon részt venne, mégpedig közel akkora arányban mint az, aki a termelő (társadalom fenntartó) tevékenységet végzi.
És most képzeljük el ugyanezt nemzetgazdasági szinten és arányokban!
Jó példa lehet ehhez a gondolathoz az a tény, hogy a 2006-os Magyar gazdasági statisztikák szerint a lakosság fogyasztási hitelei kettőször akkora összeget tettek ki, mint a nettó bérkifizetés éves összege. Vagyis abban az évben – sőt a következőben is! – minden közüzemi számlát, de minden reggeli szendvicset, vagy ebédet is hitelbe vásárolt meg minden magyar.
Aztán az egészet gondoljuk át még azzal is, hogy a hitelezőnek minden nyeresége (kamat) pénzzé konvertált értékként (gazdasági forrásként) külföldi számlákra vándorol, és máris megértjük a Magyar gazdasági mélyrepülés alapvető okait is. (Legalábbis remélhető hogy mind megértjük)
A fenti példában a parasztot sújtó teher – hitel és kamat – azonban nem csak a parasztot sanyargatja, hanem a termelés-fogyasztási lánc többi szereplőjét is. Mivel – különösen a magas hitelkamat, vagy halmozott hitelek esetén – a paraszt kénytelen árat emelni, azt első sorban a fogyasztók sínylik meg. Rajtuk keresztül pedig azok, akik mást termelnek – mivel a fogyasztók kevesebbet tudnak fogyasztani más javakból IS az árdrágulás miatt. Ennek következtében más termelők is egyszerűen tönkremehetnek, és teljes vagyonuk a hitelezőre száll, – mert a mai viszonyok között nyilván hitelből termeltek – mások meg egyszerűen felhagynak a termeléssel. Ez a folyamat a gazdasági potenciál végleges megszűnéséhez is vezethet.
S mivel a termelés csökkenése munkahelyek szükségszerű megszűnésével is jár együtt, a fogyasztók jelentős része pénztelenné válik. Ez a jelenség azonban nem a pénz vásárlóerejét növeli, hanem a társadalom gondolkodásában okoz súlyos torzulást, azáltal, hogy a fogyasztók egyre több munkát hajlandóak majd végezni egyre kevesebb pénzért (a krumplihoz való hozzáférés lehetőségéért).
A példa világosan bemutatja, hogy a tőke a hitelen – és kamatain – keresztül milyen drasztikus rombolást képes végrehajtani egy egy „lassan fejlődő”, de életképes gazdasági rendszerben. Például a nálunk is honos poszt-szocialista, az un.:Williamsoni, egypólusú értékrend alapján működő modellel..
A pénzt felhalmozók azonban nem elégszenek meg ennyivel. A hiteleket az államnak is nyújtják, amit a hangzatos „befektetés” – szóval jelölnek, de az valójában nem valami termelő tevékenység elősegítését célozza, hanem az – új, vadkapitalista – állam hatalmi kiadásait fedezi, és a társadalom minden tagja fizeti vissza – a saját érdekeivel is szemben. Mivel az államot pont úgy sanyargatja a hitel mint a parasztot, az kénytelen a „takarékossági intézkedésekre” (megszorítások). Ezt az egyszerű ember az adók növelésében, az állami szolgáltatások (egészségügy, oktatás, szociális juttatások közterületek fenntartása, stb) folyamatos csökkentésében éli meg.
A tőke – liberális szószólóival – ideológiát is szolgáltat ehhez a társadalomfosztogató eljáráshoz, amit a „good govermance” azaz a „jó kormányzás” kifejezés foglal össze. A „jól kormányzott” államnak kötelessége a hitelek felvétele, és azok visszafizetése úgy, hogy annak érdekében állandóan csökkentenie kell a kiadásait. (Különösen a másodlagos elosztásban a társadalomra fordított kiadásokat). Bajnai Gordontól, és Orbán Viktortól tudjuk: Magyarország kifejezetten „jól kormányzott” – a tragikus társadalmi és gazdasági következményeket pedig már mindannyian ismerjük.
Közbevetésként szeretném leszögezni: szükséges lehet a hitel a gazdaságban vagy az állam működésében, de ezeket csak a fair play szabályai szerint szabad adni is meg igénybe venni is. A hitel soha nem szolgálhatja a hitelező abszurd gazdagodását, és nem teremtheti meg annak általános feltételeit sem. Azok a hitelek, amik egy egész társadalmat ejtenek csapdába, kimerítik a csalárdság fogalmát – s mivel bűnös szándékkal adták, azért tehát bűn.
Az állam folyamatos leépítését, és a szegénység fokozódását érzékelő tömegeknek a tőketulajdonosok szószólói persze folyamatosan „magyarázattal” szolgálnak a bajokra. „Reform”, „innováció”, „verseny” és „hatékonyság” nélkül nem megy, nem élhetünk emberi életet – mondják. De mi is a „reform” valójában? Kórházbezárások, végtelenre növekvő operációs várólisták, egészségügyi, és szociális intézmények bezárása, és/vagy magánosítása, munkanélküli és más szociális ellátások kurtítása, és/vagy abszurd feltételekhez kötése, a másodlagos elosztásban egyre nagyobb összegek visszaosztása a tőketulajdonosoknak, stb. A liberális reformot, annak évtizedek óta tartó folyamatát ezért egy másik szóval lehet kifejezni: „rombolás”. A szakszerű definíciója a működésének pedig: „a tervszerű pusztítás” ami magában foglalja a társadalom kirablását és kiirtását is, a liberálisok évszázadok óta tartó uralmában a bolygó minden olyan területén, ahova csak betehették és megvethették a lábukat. A magyar „reform” feltűnő jellegzetessége pedig a féktelenség, vadság, és embertelenség – mint anno a liberálisok afrikai gyarmatain…
Az innováció jegyében a magyar politikai osztály a gyakorlatban eltüntette a föld színéről a magyar gazdaság minden fizikai és jogi hátterét, ami egyébként a nemzeti vagyon volt maga. Ezt a tevékenységet egy 2006-os tudományos tanulmány úgy foglalta össze, hogy Magyarországnak az összes eddigi háborúi, forradalmai – ideértve a tatárjárástól kezdve a II. világháborúig minden pusztítást – nem okoztak együttesen (!) sem akkora kárt az országnak, mint a liberális gazdasági modell.
A lerombolt magyar gyárak helyén – vagy helyett – külföldi tulajdonban álló összeszerelő üzemek jöttek létre, mondván, hogy az oda importált – legtöbbször használt, az anyaországban elavult – gépek jelentik a XXI. század technikáját és technológiáját. Üdítő kivételek vannak: Audi, Mercedes, stb. -de magam is szereltem ezek szintén idetelepült beszállítóinál olyan gépeket, amiken a II. világháborúban még fegyvereket gyártottak az egyik vagy másik harcoló oldalon! Az innováció tehát magyar értelemben véve nem más, mint „helycsinálás” a külföldi tulajdonú összeszerelő üzemeknek és beszállító cégeiknek.A magyarázatok sarkalatos pontja a gazdasági versenyre hivatkozás. Ennek jegyében nem csupán a béreket csökkentették le, hanem azt is állítják, hogy csak ott lehet termelés, ahol profit is keletkezik. (Ettől függetlenül vidáman terem a közismert A paradicsom és A paprika – és más is – minden kiskertben, ott is, ahol a tulajdonos koldusszegény, és semmi féle profitja nem keletkezik a kapálásukból)
A termeléshez szükséges természeti erőforrásaink továbbra is spontán, a versenytől függetlenül léteznek, rendelkezésre állnak, csak társadalmi megegyezés kérdése hogy ezek hasznát a társadalom, vagy a tőketulajdonosok élvezzék korlátlanul.
Vagyis: a verseny nem meghatározó a gazdaság fizikai valóságában, a bér és költségcsökkentés csupán a profit, a nagy magánvagyonok növelését szolgálta, – és szolgálja – ami a liberális gazdaság „versenyének” egyik káros manifesztuma. A profit a mi viszonyaink között ráadásul szinte a keletkezés utáni pillanatban elhagyja az országot, és semmilyen hasznot nem hoz a társadalomnak.
Polányi Károly- az egész Európában nagyra tartott, de itthon alig ismert – közgazda kutatásai óta tudjuk: a verseny a komplett társadalom kizsákmányolásának eszköze. Monopóliumokat hoz létre (kis hal – nagy hal elleni kilátástalan küzdelme) ami a saját érdekeit kényszeríti a társadalomra. Sőt, a versennyel a liberális gazdaságfilozófia a dolgozókat is arra kényszeríti, hogy azok is versenyezzenek egymással és 9nmagukkal a profit növelésének érdekében, amit a buták vagy leigázottak országaiban zokszó nélkül meg is tesznek az emberek. (Döntsd el te, hogy Magyarország melyik kategóriába tartozik.)
Ahogy azt is tudjuk Polányi munkásságából, hogy nincs helye versenynek a társadalmi létfenntartást szolgáló iparágakban, (pl. lakásépítés, vagy egészségügy, élelmiszer termelés, stb.).mert az is a monopóliumok kialakulásához vezet, ami végképp maga alá gyűri a társadalmi érdeket. Polányi szerint a szórakoztatóipari és luxuscikk gyártók és szolgáltatók versenye azonban helyes, és elfogadható, de a versenyüket nem a bérek csökkentésével, hanem a minőség területén kell kifejteniük.
A végső magyarázat a „hatékonyság” illetve az, hogy Magyarországon (a gayarmatokon) az nem megfelelő ahhoz, hogy „rendes bért” fizessenek a munkásoknak.
Feltétlen tudni kell, ennek megértéséhez, hogy a liberális gazdaságfilozófia tudományos alátámasztását a tőketulajdonosok rendkívül fontosnak tartják, ezért ma az atlanti világ nagy részén – így Magyarországon is – egy általuk alapított Londoni cég, a Human Research Institut által kidolgozott teljesítmény normákat és annak „hatékonysági mutatóit” használják a termelésben. A HRI szakmaiságáról annyit: az Audi egyik műanyagipari beszállítójánál (másokról csak hallomásból tudom ugyan ezt) a termelési norma azonos a gép maximális teljesítményével. Ergo selejt, áramkimaradás, géphiba „kizárt” (??), és nem is szerepel ilyesmi a számításaiban. Ráadásul a munkásoknak óránként statisztikai lapot kell vezetniük a termelésről, és ha a gép selejt darabokat nyomott (pl. szerszámkopás miatt), vagy netán meghibásodott (pl elfáradt és eltört egy tengelye), azt a zsebük bánja meg!
Ráadásul a HRI abban is készségesnek mutatkozott, hogy olyan számításokat is elvégezzen, ami igazolja azt, hogy Magyarországon pl. egy ember kezeljen három olyan gépet, amiből egyetlen darabot is két fő kezelő személyzet üzemeltet egész Európában! Vagyis ennél a létező cégnél a magyar dolgozó hat ember helyett dolgozik, egy európai munkavállaló 20%-nyi fizetéséért.
Ehhez képest a liberális ideológusok és gazdaságtudorok szerint a magyar munkás legfeljebb fele olyan „hatékony” mint az osztrák (aki mellett nem ritkán a munkatársak fele „alacsony hatékonyságú” magyar, akik egyenként ugyan annyi – vagy több – munkanormát teljesítenek mint ő.)
Azt rendszerint elhallgatják, hogy a hatékonyságot a tőketulajdonos annak függvényében méri, hogy a befeketett pénze milyen ütemben miylen haszonnal kerül kiternelésre – vagyis a hatékonyság bűvös szava a liberális közgazdaságban a „profitabilitás” megfelelője – amihez viszont annak költség természete lévén semmi köze a munkabéreknek.
Mindent összevetve a „hatékonyság”-ról szóló előadások a középkori falusi búcsú járásokban megszokott bazári szemfényvesztés kategóriába tartoznak. Az előadók mentségére legyen mondva: a liberális közgazdaság csak ostoba pénz – hiteken, és utólagos statisztikai számításokon alapszik.
Utóbbiban benne foglalva az adatszolgáltatók (tőketulajdonosok) eredendő hazugságait is, amiből ahogy az fentebb is kiviláglik: nem kevés van már!
Mindezekből szerintem világos, hogy a liberális gazdasági fogalomrendszer vagy butaság, vagy ordas hazugságo(ka)t akar leplezni, tudományosnak
elfogadtatni. Ahogy az is világos, hogy ebben a fogalomrendszerben –baloldaliként – nem szabad a gazdaságról egyetlen percig sem gondolkodni, mert az maga az egyén, és a társadalom módszeres kirablásával való egyetértés!
Mindennek ellenére a tőketulajdonosok által finanszírozott pártok ha kormányra jutnak, önmaguk oldal meghatározásáról függetlenül a liberális közgazdaság filozófiáját hirdetik, az ellenzéknek pedig – szintén oldal meghatározás tól függetlenül – annak megvalósítását követeli! A társadalom pedig a kollektív tárgyi tudatlanságtól vezetve elhiszi, hogy ez az ő érdekében történik! Sőt. Ma már generációk nőttek fel, amik el sem tudják képzelni, hogy létezik más narratíva is, és mély meggyőződéssel harcolnak a liberális rombolás fenntartása és tökéletesítése mellett. (Lásd pl. Momentum mozgalom).
Le kell szögezni: a liberális gazdaságfilozófia – ha működőképes is volna a társadalom fenntartása szempontjából – soha nem vezethet olyan közviszonyokhoz, amelyben nagymértékben csökkenne a mai szegénység, és a munkavállalók tervszerű, permanens kirablása.
A rombolása elleni politikai harcban viszont csak is Karl Marx intelmét szem előtt tartva szabad részt venni, vagy a képviselőt harcba küldeni: „aki nem ért a gazdasághoz, az ne foglalkozzon politikával!”
Mi több: az európai országok gazdasági döntéseinek hátterében a „nagy” Polányi professor (fenti képen) alapvetései legalább olyan nyomatékkal esnek latba, mint Marxé, akinek szobrát pár éve eltávolították a Budapesti közgazdaságtudományi egyetem előteréből. (Az elkövetők egyelőre a kereszteket nem száműzik a templomokból.) Polányiét SEM akarják a helyére rakni!!
